Sipos András: Az első főpolgármester

Levéltári Mozaikok 32. – Ismeretlen ismerős 1.

Sipos András: Az első főpolgármester

2021. február 20-án ünnepeljük Ráth Károly születésének bicentenáriumát. 1873. október 25-én, a három városból egyesülő Budapest főváros első közgyűlésének alakuló ülésén választották meg, és haláláig, 1897. július 30-ig viselte a tisztséget. A nem egészen egy hónappal korábban elhunyt Kamermayer Károllyal együtt, aki 1873–1896 között a polgármesteri posztot töltötte be és Gerlóczy Károly alpolgármesterrel, a „három Károly” egyikeként szinte megtestesítette Budapest modern nagyvárossá válásának a városegyesítéstől a millenniumig tartó korszakát.

A kortársak és az utókor is gyakran vélekedtek úgy, hogy a városigazgatást ténylegesen irányító polgármester mellett a főpolgármesteri funkciónak inkább protokolláris-reprezentatív jellege volt, ez azonban ilyen formában nem állja meg a helyét. A kiegyezés után kiépített dualista államrendszer és ennek részeként a közigazgatási és önkormányzati rendszer hatalmi ellensúlyok és kölcsönös fékek bonyolult rendszerére épült. Ennek tekintetbe vétele nélkül a főpolgármester és a polgármester közötti feladat- és hatáskörmegosztás meg sem érthető. A főpolgármestert a közgyűlés az uralkodó (érdemben a kormány) három jelöltje közül választhatta. A városegyesítési törvény (azaz az 1872. évi XXXVI. tc.) meghatározása szerint a főpolgármester “a főváros élén” állt, mint a “végrehajtó hatalom képviselője”, a polgármester ugyanakkor az önkormányzat tisztviselője volt. A polgármestert és a többi tisztviselőt azok közül a pályázók közül választhatta a közgyűlés, akiket a főpolgármester elnöklete alatt álló kijelölő választmány jelölt, amelynek tagjai felét is a főpolgármester nevezte ki. A főpolgármester volt a közgyűlés elnöke, de a polgármester írta alá a főváros nevében kiállított okmányokat, felterjesztéseket és leveleket, és ő volt a város pecsétének őre. A tisztviselői kart a polgármester irányította, de a főpolgármester – azon felül, hogy a kiválasztásban a kijelölő választmány elnökeként döntő befolyással bírt – fegyelmi vizsgálatot is elrendelhetett, és a „hanyag vagy vétkes” tisztviselőt ennek tartamára fel is függeszthette, miközben ez a jog a polgármestert nem illette meg. A főpolgármester és a polgármester feladat- és hatáskörét szándékosan és jól átgondoltan úgy alakították ki, hogy a városigazgatás normális működése feltétlenül megkívánja a kettejük közötti kooperációt.

Ráth Károlyt beavatott kortársak szerint maga Deák Ferenc szemelte ki és beszélte rá a kényes tisztség elvállalására. Az uralkodó és a kormány jelöltjei közül Házmán Ferenc (1810–1894), az utolsó budai polgármester számított komoly vetélytársnak. Ráth meggyőző többséggel elért győzelmét bizonyára annak is köszönhette, hogy szinte megtestesítette a kapcsolatot Buda és Pest, a régi és az új polgárság, a rendi korszak hagyományos polgári közössége és a modern nagyváros között.[1] Budai polgárcsaládban született, de Pesten csinált ügyvédi karriert, a kereskedelmi és váltójog szakértőjeként a felemelkedő tőkés polgársággal állt szoros kapcsolatban. A főpolgármesteri jelölés a Királyi Tábla (másodfokú felsőbíróság) alelnöki székében érte.

Halálakor a Vasárnapi Újság nekrológja kiemelte: „Ő ugyan Budapest igazgatásának mint a kormány bizalmi embere állott az élén, mindazáltal úgy tudta vinni szerepét, hogy sem a kormány, sem a főváros iránti kötelességei nem jutottak egymással kibékíthetetlen ellentétbe.”[2]

Ennél azonban sokkal többről volt szó. Az inkább politikai, mint igazgatási logika szerint elhatárolt és egymásba fonódó feladatok könnyen teremthettek volna olyan helyzetet, hogy a városháza a főpolgármester és a polgármester közötti állandó hatásköri villongásoktól legyen hangos, még akkor is, ha egyébként azonos politikai táborhoz tartoznak. Ráthra várt a feladat, hogy utódaira is kiható érvénnyel kialakítsa azt a főpolgármesteri szerepmodellt, amelynek érvényesítésével mindez elkerülhető. Sikerességét mutatja, hogy az általa teremtett hagyományok a politika minden hullámverése, központi kormány és önkormányzati városigazgatás közötti erőviszonyok minden változása közepette mintegy 70 éven át hatással voltak a főpolgármesteri tisztség gyakorlásának módjára. Ezzel kapcsolatban csaknem olyan nagy jelentősége volt annak, amit nem tett, mint annak, amit tett.

A főpolgármester – rendkívüli felhatalmazás szigorúan körülírt esetét kivéve – általában egyetlen fővárosi közegnek sem adhatott közvetlen utasítást, törvényes hatásköre azonban bő teret hagyott annak, hogy rendszeres ellenőrzésekkel vegzálja a hivatalokat. A ránk maradt iratanyag tanúsága szerint nemhogy ettől tartózkodott, de a törvény által kifejezetten előírt „számonkérő szék” intézménye Ráth gyakorlata folytán úgyszólván feledésbe merült.

A főváros autonómiájának a gyakorlatban érvényesülő legfőbb korlátját az jelentette, hogy legfontosabb döntései az ügyek széles körében miniszteri jóváhagyásra szorultak. Vitás városfejlesztési, gazdálkodási döntés persze akkoriban is bőven akadt, ami elvben bőséges alkalmat teremthetett volna a főpolgármester számára hivatala fontosságának kidomborítására annak révén, hogy a polgármesterétől és a tanácsétól eltérő álláspontokat fogalmaz meg, vagy karol fel, és ezeket igyekszik érvényre juttatni a kormánynál. Ráth ezzel szemben soha nem engedett teret semmiféle bizonytalanságnak a tekintetben, hogy ilyen ügyekben a polgármestert és a tanácsot illeti a programadás és kezdeményezés. Amennyiben az illetékes miniszter valamely fővárosi határozat jóváhagyását megelőzően véleményt kért tőle, ezt általában az önkormányzati szervek álláspontját és szempontjait korrektül közvetítve teljesítette. Hasonló szellemben, mint az alábbi esetben, amikor 1884-ben a közgyűlésnek a Rudas fürdő fejlesztéséről, gőzfürdő és népfürdő létesítéséről szóló határozatáról kellett véleményt nyilvánítania. Alapos megokolással fejtette, ki, hogy „alig van középítkezés, melynek kivitelét a különböző közszempontok oly összevágólag indokolnák, mint a Rudas fürdőnél tervezett építkezéseket”.

Ha a kormány valamilyen ügy elintézését, szorgalmazását, gyorsítását kérte tőle a törvényhatóság szerveinél, azt az önkormányzati hatáskört tartalmilag és formailag is aggályosan tiszteletben tartva teljesítette. Fontos – a hatáskörét meghatározó jogszabályok szorosan vett keretein kívül, a gyakorlatban kialakult – feladata volt ugyanakkor a felségjogokkal kapcsolatos ügyek intézése. Fővárosi lakosok nemesítés, címek, rangok odaítélése, külföldi rendjelek viselésének engedélyezése iránti kérelmeivel kapcsolatban az illetékes hivatalok általában a főpolgármesterhez fordultak informálódás, véleményezés céljából, mint például Hauszmann Alajos építésznek a belga Lipót rend lovagkeresztjének viselése iránti folyamodványával. Ráth az ilyen típusú megkereséseket a különféle igazgatási szervektől beszerzett adatok alapján, értékelésekkel ellátva olyan stílusban válaszolta meg, mintha természetes lenne, hogy a főpolgármesternek személyesen kell ismernie a több százezresre növekvő nagyvárosnak legalább a jeles polgárait. Hauszmann, mint írta, „személyes tudomásom szerint is igen művelt és tudományosan képzett egyén az építészet terén […] magánéletét tekintve erkölcsi és hazafiúi magatartása kifogástalan, érintkezési modora előzékeny és megnyerő, és részint állásánál, részint személyi viszonyainál fogva a társadalom körében kiválóbb helyet foglal el…”.

A főpolgármester kötelmei közé tartozott, hogy a pályaudvaron fogadja az uralkodót, ha magyar székvárosába érkezik, és kíséretében legyen a budapesti helyszíneken tett látogatásai alkalmával. A közvélemény így bürokratikus teendőitől függetlenül is a polgárság és a legfelsőbb hatalom közötti közvetítőt látta benne, így nem csoda, ha hivatalába rengeteg kérelem futott be a legkülönbözőbb ügyekben.

Városvezetői módszerét jellegzetesen mutatja az a szerep, amelyet a fővárosi népkonyhák rendszerének megteremtésében játszott.[3] 1874. november elején Patrubány Gergely tiszti főorvos (1830–1891) másolatban megküldte neki a tanácshoz intézett beadványát, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy a mind nagyobb méreteket öltő „nyomor az, mely a főváros rendkívül nagy halandóságának lényeges okai között nem csekély szerepet játszik. Itt levén a tél, e nyomor – ha csak annak a könyör közbelépése gátot nem vet, még nagyobb áldozatokat fog követelni.” Intézkedést kért annak érdekében, hogy „a szegény nép a téli idő folyama alatt meleg tartózkodási helyen ha nem is ingyen, de olcsó áron naponta legalább egyszer meleg táplálékkal láttassék el.”

Szociálpolitikáról ekkor még kezdetlegesen sem beszélhetünk, a főváros 1875-ben megszületett első szegényügyi szabályrendelete szerint a segélyezés lehetősége csak azokra a teljesen vagyontalan, munkaképtelen szegényekre terjedt ki, akiknek nem voltak tartásra kötelezhető rokonai és rendelkeztek helybeli illetőséggel. A rászorultakról való gondoskodás elsősorban a tehetősebb polgárokkal szembeni valláserkölcsi indíttatású elvárásnak számított, amely a 19. első felétől a jótékony célú egyletek megjelenésével öltött szervezettebb formát, ez egyúttal a nők közéleti szerepvállalásának egyik fő terepe volt. A városegyesítés korában a Budapesten munkát kereső tízezrek számára a város csak a nyomorúságos ágybérletek és tömegszállások világát tudta kínálni, akinek nem jutott kereset, az mint csavargó kitoloncolásra számíthatott. Az 1873. évi válság nyomán a korábbinál is jóval nagyobb tömeget fenyegetett a végletes nyomorba süllyedés.

6_fszek_001698.png

6. Fővárosi jótékonykodás 1875-ben: 1. Gyűjtés a templomban. 2. Népkonyhán. 3. Bazár a Vigadóban (FSZEK Budapest Gyűjtemény képszám: 001698)

1868-ban a még önálló Pest városa gyűjtést indított a lakosság körében népkonyha felállítása céljából. Akkor több ezer adag kapacitású nagy központi konyhára gondoltak, az összegyűlt összeg azonban erre nem volt elegendő, és a megfelelő elhelyezés is gondot okozott. Az összegyűlt pénz városi népkonyha-alapot hoztak létre, a város pénztára által kezelt, de nem a város tulajdonát képező alapként, de a pénz még 1874-ben is kötvényekbe fektetve várta sorsát. 

A tiszti főorvos beadványa nyomán Ráth azonnal akcióba lépett. Annak a régi hagyománynak a szellemében, hogy a közhasznú cselekedetekre magas rangú személyek adnak mintát, mintegy erkölcsileg orientálva a jobb módúak szélesebb körét, társadalmi népkonyha-bizottmány élére állt, és ennek elnökeként drámai hangú felhívással fordult a közönséghez egy – a városi alaptól független – polgári népkonyha-alap számára történő adakozásra.

Ráth kezdeményezése nyomán a városi hatóság és a társadalmi szervezetek között új típusú együttműködés jött létre, amelynek eredményeként december elején már meg is nyílhatott az első nyolc „Fővárosi Népkonyha”. A „fővárosi” elnevezés arra utalt, hogy a városi önkormányzat védnökséget és bizonyos fokú felelősséget vállal felettük, de mind az anyagi forrást, mint a működtetést nagyobbrészt a – mai szóhasználattal – „civil szféra” biztosította. Az adakozásból decemberre összegyűlt mintegy 9000 forint mellé a fővárosi közgyűlés 5000 forint adományt szavazott meg, és az előkészületek gyorsítása érdekében ugyanennyi, az adományokból megtérítendő előleget biztosított a polgári népkonyha-alap számára. A korábbi elképzeléssel szemben a népkonyhák városrészenként nyíltak, a kerületi elöljáróságok segítségével kiválasztott és kedvező áron bérbe vett telkeken. A szervezés és működtetés érdekében pedig a nőegyleteket mozgósították. December 1-jén a főpolgármester ebédidőben maga is megjelent a terézvárosi és a ferencvárosi népkonyha első munkanapján. A Terézvárosban, a Király utca és Erdősor utca sarkán berendezett népkonyhán a nőegyleti hölgyek – a Pesti Napló tudósítása szerint – „nem szónoklattal üdvözölték a főpolgármestert, hanem egy párolgó csésze ízletes leves, egy jókora adag hússal garnírozott lencse és egy karéj kenyérrel.”

A király személye körüli minisztertől értesítés érkezett, mely szerint Ferenc József és Erzsébet királyné „a Budapesten felállítandó népkonyhák segélyzéséül 1000 forintnyi összeget méltóztatott legm[agasabb] magánvagyonukból legkegyelmesebben engedélyezni.”

1875 januárjában Ráth személyesen kísérhette az uralkodót a népkonyhák megtekintésére. „A gazdasszonyok megkínálták a magas vendéget a párolgó levessel is, s a király, megkóstolván az ételeket, azok jóízéről elismeréssel nyilatkozott.”

Hangsúlyozottan nem ingyen konyhákról volt szó, amely kizárólag elesetteket és hajléktalanokat lát el hanem, – amint Ráth a felhívásában fogalmazott – „hogy szükségben szenvedő polgártársaink, s hozzátartozóik nyomorának enyhítésére az e czélra felállított népkonyhákból — a polgári önérzet teljes kímélésével — legolcsóbb beszerzési árak mellett egészséges és tápláló meleg ételeket szolgáltatva, ezáltal az ínségben szenvedőket az éhség martalékává jutni ne engedje.” Az étkezésért tehát térítést kellett fizetni, a hatósági gondozásra jogosult szegények javát pedig olyan formában szolgálta az intézmény, hogy pénzsegély helyett étkezési utalványt kaptak, amelyeket a jótékony egyletek is válthattak gondozottaik számára, de ezek az összegek is megtérültek a népkonyha alapnak, amelynek kamataiból lényegében a felszerelést, a bérletet és a személyzet fizetését kellett fedezni.

1875 novemberében Ráth a Népkonyha Bizottmány elnöki minőségében írt a fővárosi tanácshoz annak érdekében, hogy a régi városi népkonyha alap kamatait ezen a télen is bocsássák a bizottmány rendelkezésére, az intézmény állandó és stabil működése érdekében pedig kezdeményezte a polgári és városi alapok egyesítését (mindkettőnek a fő forrása társadalmi gyűjtés volt). Érdemes megfigyelni, hogy a (társadalmi) Népkonyha Bizottmány elnökeként Ráth „alázatos kérelemmel” fordul a tanácshoz, hogy az tegyen ilyen értelmű előterjesztést az egyébként általa elnökölt törvényhatósági bizottság közgyűléséhez. (A két alap egyesítésére bonyolult tárgyalások után csak 1885-ben került sor.)

Ráth a népkonyha-ügy terén történt szerepvállalásával fontos területen volt képes kiegészíteni és alátámasztani a városi hatóság – akkori elnevezés szerint – „közjótékonysági” tevékenységét, olyan módon, hogy senki nem vádolhatta azzal, hogy az önkormányzat feladatát próbálja meg átvenni, vagy abba beleavatkozik. A hatóság és a „társadalom” (civil szféra) szoros együttműködésére a szociális ellátás terén pedig olyan modellt alakított ki, amely hasznos alapként szolgált a századforduló kiterjedtebb szociálpolitikai törekvéseihez is.

 

[1] Horváth J. András: Ráth Károly főpolgármester. In: A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950. Szerk. Feitl István. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 29–35. p.

[2] Vasárnapi Újság, 1897. augusztus 8. 525–526. p.

[3] Umbrai Laura: A budapesti hatósági népkonyhák története az 1860-as évektől az első világháború kitöréséig. In: Fons 25. (2018) 3. 305–345. link