- Küldetésnyilatkozat
- Rövid történet
- Munkatársaink
- Szakkönyvtár
- Állásajánlat
- Közösségi szolgálat
- Levéltár-pedagógia
- Levéltári Mozaikok
- Nagy János: Pest város epreskertjei nyomában
- Jakab Réka: Újévi köszöntések Pesten
- Rácz Attila: Kopjások, diverzánsok, fradisták. Munkásőrök akcióban
- Györgyi Csaba: Aki még a prózát is rímbe szedte: dr. Déri József jogász hivatali csasztuskái
- Koltai Gábor – Ogoljuk-Berzsenyi Anett: A Péterfy kórház 1956-os műtéti naplója
- Völgyi Réka: Bordélytulajdonosok és bordélynyitás Budapesten a századfordulón
- Németh Ágnes: Az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus fogadtatása a nem katolikus sajtóban
- Török Ádám: Pápa a fővárosunkban
- Lukács Anikó: Hogyan ünnepeljük Szent István-napját?
- Mautner Zoltán: "Budára helyezik az Állatkertet"
- Garami Erika: 75 éves a forint
- Simon Katalin: „Bárki, aki imádkozik és könyörög, e ház felé tárja ki tenyerét” – 200 éves az óbudai zsinagóga
- Fehér Csaba: Büntetőperek Rákosi Mátyás ellen
- Haraszti Viktor: 50 éve hunyt el Kovács Lajos, Budapest Főváros Levéltára egykori főlevéltárosa
- Ogoljuk-Berzsenyi Anett: Járványok és egészségügy a századforduló Budapestjén
- Koltai Gábor – Ogoljuk-Berzsenyi Anett: A Szent László Kórház története
- Csiffáry Gabriella: 1828. június 1-jén nyílt meg az első magyar kisdedóvó
- Sipos András: Nemzeti kultúrintézmény vagy/és üzleti vállalkozás?
- Kenyeres István – Sarusi Kiss Béla: Hiteles-e a nemrég felbukkant József Attila-kézirattal kapcsolatos rendőrségi irat?
- Pecsők László: Hajós Alfréd az olimpián túl
- Simon Katalin: Keresztek útján. Régi budai feszületek és kápolnák nyomában
- Györgyi Csaba: Úttörőtörténeti bizottságok a BFL őrizetében lévő úttörőtörténeti iratok tükrében (1969–1985)
- Fehér Csaba: Egy száműzött diktátor utolsó évei - ötven éve temették el Rákosit.
- Sipos András: Az első főpolgármester
- Keserű Norbert: Nemzetőrök Pest-Budán
- Koltai Gábor: Krassó György és a Magyar Október Szabadsajtó Tájékoztatószolgálat
- Garami Erika: Műkorcsolya a Városligeti Műjégpályán
- Ternovácz Bálint: 151 éve nyílt meg a városligeti jégpálya
- Boa Krisztina: Tervek a Széchenyi térre. 155 éves a Magyar Tudományos Akadémia palotája
- Fabó Beáta: Séta adventkor a faluban, emlékezés Kós Károly születésnapján (1883. december 16.)
- Garami Erika: A napenergia hasznosításának egyik úttörője: Dr. Telkes Mária
- Fehér Csaba: 95 éve szól a rádió
- Huszár Renáta – Somorjai Szabolcs: A csepeli szabadkikötő története a Horthy-korszakban
- Simon Katalin: Régi szüretek emléke Budán és Óbudán
- Csiffáry Gabriella: „Emlékük pedig elhomályosíthatatlan!”
- Csiffáry Gabriella: Magyar hajnal hasad. Egy egyetemista emlékei az 1956-os forradalomból
- Lukács Anikó: A tanácsnok halála
- Csiffáry Gabriella: „De nehéz az iskolatáska…”
- Fehér Csaba: A Prágai Tavasz elfojtása a BRFK jelentések tükrében, avagy „Ruszkik, menjetek haza Cseszkóból!”
- Szakolczai Attila: H. M. főhadnagy bűncselekményének jogi (re)konstrukciói
- Brunner Attila: Egy új forrás a szegedi Reök-palota történetéhez
- Nagy Ágnes: Alaprajzi reformkísérlet a két világháború közötti budapesti lakásépítésben
- Lugosi András: Statisztika mint biopolitika Budapest nagyvárossá válásának korában
- Simon Katalin: „Ég a város, ég a ház is…”
- Biró Aurél: A Budapesti Tanítóképző Intézet a Tanácsköztársaság idején
- Sarusi Kiss Béla: Lengyel menekült közjegyzők Magyarországon 1939-1944
- Simon Katalin – V. László Zsófia: Az 1831-es kolerajárvány Pest–Budán
- Sipos András: „Cipőtalpaláshoz a házbizalmi igazolása nem szükséges” Egy különleges forrás a Tanácsköztársaság történetéhez
- Nagy Sándor: Mozaikcsaládok formálódása Budapesten – régen és ma
- Csiffáry Gabriella: A művészetpártoló Gerlóczy Károly, akit négyszer választottak alpolgármesterré
- Csiffáry Gabriella: Bárczy István a legsportosabb főpolgármester…
- Garami Erika: Kölcsönjegy Budapest élelmezéséért
- Horváth J. András: A főpolgármesteri „köztes funkció”
- Lukács Anikó: Karácsony emigrációban
- Nagy János: Krammerlauff (Kalmárffy) Ignác sikkasztási ügye. Mozaikdarabok a 18. század végi budai városvezető elit történetéből
- Rácz Attila: A párt ökle lesújtott
- Szakolczai Attila: Adalék a MUK! (Márciusban újrakezdjük!) történetéhez
- V. László Zsófia: A bajba jutott kéményseprő és a hős tűzoltó
- V. László Zsófia: A hídcsatát megnyertük! Ideiglenes hidak a II. világháború után Budapesten
- Tematikus oldalak
- Díjazottak
- Budapest ostroma
- Fotómesék
Egy komoly budapesti kikötő megépítésének a gondolata egyre fokozódó intenzitással merült fel a döntéshozókban a 19. század végén, párhuzamosan a fővárosi rakpartokra zúduló forgalom bővülésével. A tervek valóra váltását kényszerűen felgyorsította az ország egyetlen tengeri kikötőjének, Fiumének az elvesztése 1920-ban, így a rákövetkező években égetően szükségessé vált egy olyan nagy kapacitású folyami kikötő megépítése, ahonnan elérhető az immár egyetlen lehetséges tengeri kijárat: a Dunán keresztül a Fekete-tenger.

A kikötő építési munkálatai, 1920-as évek (FSZEK Budapest Gyűjtemény 022032)
Az I. világháború utáni Magyarország viharvert pénzügyi helyzete miatt az építkezéshez szükséges tőke bevonására a részvénytársasági forma tűnt a legalkalmasabbnak, ezért 1923. április 28-án a pénzügyminiszter aláírásával megszületett a Budapesti Vámmentes Kikötő Részvénytársaság. A társaság célja a kikötő megépítése, illetve majdani működtetése volt, 50 év időtartamban. Az alaptőkét 100 000 000 koronában határozták meg (a háború utáni infláció kellős közepén járunk), amely összeg 250 000 darab, egyenként 400 korona névértékű részvényből tevődött össze. Az értékpapírok között megkülönböztettek A- és B-sorozatúakat: a bemutatóra szóló előbbiekből 100 000, míg a névre szóló utóbbiakból 150 000 darabot bocsátották ki, és a társaság évi nyereségéből a 10%-os tartalékon felül osztalékot is ígértek.[1]
A részvénytársaságba beszállt a kormányzat is, a magyar Államkincstár jegyezte le mind a 150 000 darab B-sorozatú részvényt. A 60 millió koronás összeget azonban nem készpénzben, hanem más módon bocsátották a cég rendelkezésére: egyrészt a kormányzat gondoskodott a kikötő helyszínéről azzal, hogy átengedte a Csepel-sziget északnyugati részét, másrészt a kincstár magára vállalta a munkálatok (mint például egy 11 hektáros, a Dunával közvetlen kapcsolatban lévő medence, valamint rakodópart és partfal, tárház, rakodószín, transzformátorház, továbbá irodák és lakások építése) költségeit. Mindezen felül kötelezte magát a kérdéses terület vámmentessé nyilvánítására, ami alapvetőnek bizonyult később a tranzakciós költségek csökkentése érdekében.
A 100 millió koronás alaptőke hiányzó 40 milliós részét az A-sorozatú részvényeket jegyzők biztosították. Itt kivétel nélkül francia befektetőket találunk; a társaság alapítási tervezetéből kiderül, hogy megtalálható volt köztük a Schneider et Cie vas- és acélipari cég vagy a Société Centrale des Banques de Province bank, illetve számos magánszemély is. A francia tőke bevonása talán diplomáciai célokat is szolgált, a háború és békekötés következtében fagyossá vált kétoldalú kapcsolatok javítását. Azonban az együttműködés nem sült el jól, a részvénytársaság nem bizonyult hosszú életűnek: 1928. augusztus 9-én a cégbíróságnál kezdeményezték a felszámolását. A jelentés szerint a vállalat alaptőkéjét az első évek megnövekedett adminisztrációs költsége felemésztette, és ennek következtében a kikötő üzembe helyezéséhez szükséges összegek sem álltak rendelkezésre. Az egyetlen megoldás a részvénytőke megnövelése lehetett volna, azonban a francia tulajdonosok nem kívántak többet költeni a kikötőre. A pénzügyi krízis oda vezetett, hogy megoldásként az Államkincstár kezdett tárgyalásokba és ennek eredményeként kivásárolta a francia részvényeseket, valamint magára vállalta az építkezés befejezésének költségeit is. Miután az állam vált az egyedüli tulajdonossá, már nem tartották indokoltnak a részvénytársasági forma fenntartását, és ez vezetett a cég felszámolásához.[2] A helyette létrehozott Magyar Királyi Budapesti Vámmentes Kikötő nevű jogutód állami vállalatba egy miniszteri levél szerint mindaddig több mint 15 millió (akkor már) pengőt fektettek be.
Az átalakulással párhuzamosan az építkezések ekkorra értek abba a fázisba, hogy 1928. október 20-án sor kerülhetett a kikötő felavatására Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök jelenlétében.[3] A kikötő 1937-től vált valódi szabadkikötővé minden ezzel együtt járó joggal, és ekkor nevezték át Magyar Királyi Budapesti Nemzeti és Szabadkikötőre. 1940-ben a cég újabb nevet kapott, ezúttal Magyar Királyi Nemzeti és Szabadkikötőre keresztelték át, mert a Felvidék visszacsatolásával megkapott Komárom kikötőjét is a vállalat irányítása alá vonták. Ezt a nevet sem viselte azonban sokáig, 1941-től Magyar Királyi Nemzeti-Szabadkikötő és Tengerhajózási Vállalat néven működött. Újabb névváltoztatásra már csak a háború után került sor.[4]
A szabadkikötő megmozgatta a nem állami szereplők fantáziáját is. Egymás után jöttek létre különböző hajózási társaságok, pl. az Angol-Magyar Hajózási Rt., a Pannónia Magyar Tengerhajózási Rt., vagy a Transoceánia Magyar Tengerhajózási Rt. A cégek egy része a szabadkikötőre építette tevékenyégét, sőt a nevét is tőle kölcsönözte, mint tette azt a Chartering Szabadkikötő-Tenger Közlekedési Kft-t is. 1938-ban 20 000 pengős törzstőkével a bécsi Anglo Danubian Lloyd biztosító magyar kirendeltsége, a Közép-európai Kereskedelmi és Árucsereforgalmi Kft., illetve Bartha József hajótulajdonos alapították meg, saját bevallásuk szerint azért, hogy a Nemzeti Szabadkikötő forgalmát fellendítsék.[5] A cég nevében a chartering alatt azt a tevékenységet értették, mely „egyrészt áruk kivitelével és behozatalával foglalkozó cégek, másrészt tengerhajózási vállalatok közötti kapcsolatok kiépítésére és együttműködés létesítésére irányul és ezen cél érdekében hajókat vesz, elad, bérel, ügyvezet, mindezeket közvetíti és erre irányuló megbízásokat teljesít”.[6] Hogy mennyire nem volt része benne az államnak, az nem csak a tagok listájából derül ki, hanem abból is, hogy első nekifutásra a céget nem is tudták bejegyeztetni, mert a bíróság kevésnek látta a törzstőkét, illetve belekötöttek az elnevezésbe is, kifogásolva, hogy a „chartering” nem tekinthető széles körben ismert kifejezésnek, valamint, hogy a „szabadkikötő” és „tenger” szavak már foglaltak – éppen az állami vállalat által. A konfliktust sikerült elsimítani, a Nemzeti Szabadkikötő is engedélyezte a kifejezések használatát, így a kft. Chartering Szabadkikötő és Tenger Közötti Közlekedést Előmozdító Kft. néven bejegyzésre kerülhetett.
A korszak magyar kereskedelméhez és a kikötő történetéhez egyaránt kapcsolódik, hogy 1934-ben a Ganz Hajógyárban készült el Scharbert Gyula tervei alapján a hírneves Budapest tengerjáróhajó. 1936-ban indult el első útjára, és a Duna–Fekete-tenger–Földközi-tenger útvonalon keresztül kapcsolta be az országot a világkereskedelembe. A Budapest után a hajógyár sólyáiról újabb hajókat bocsátottak vízre, melyek hazai bázisa a csepeli vámmentes szabadkikötő lett.[7]

A Budapest tengerjáró avatása, 1934. Horthy Miklós és kísérete (MTA_Foldgomb_1939_362-362. o.)
Huszár Renáta levéltáros az ELTE BTK történelem alapszakán, majd levéltár mesterszakán szerezett diplomát új- és jelenkori szakirányon. 2018–2020 között a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában dolgozott, 2020-tól Budapest Főváros Levéltárának munkatársa. Munkája során a gazdasági referenciában vállalatok iratanyagaival foglalkozik.
Somorjai Szabolcs levéltáros az ELTE BTK történelem és régészet szakjain végzett, doktori disszertációját az ELTE Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Programjában védte meg gazdaságtörténetből 2015-ben. 2011-től az MTA-OSZK Res libraria Hungaria Kutatócsoport tudományos munkatársa volt, 2020 óta pedig Budapest Főváros Levéltárának munkatársa, a IV. iratőrző főosztályon a gazdasági iratok referense. Kutatási területe a 18–19. századi gazdaságtörténet, leginkább a hitelezés átalakulásának története.
[1] A Budapesti Vámmentes Kikötő Részvénytársaság alapszabálya. HU BFL VII.2.e. 19971.
[2] Az igazgatóság jelentése a közgyűlésnek a felszámolás tárgyában. HU BFL VII.2.e. 19971.
[3] HU BFL VII.2.e. 19971.
[4] HU BFL VII.2.e. 29554.
[5] Társasági szerződés és Társasági pótszerződés. HU BFL VII.2.e. 40706.
[6] Levél a M. Kir. Budapesti Nemzeti és Szabadkikötőtől Bartha Józsefnek. HU BFL VII.2.e. 40706.
[7] Csepel.info – Csepeli hírblog. http://csepel.info/?p=50503