A hálófülkés lakás, mint követendő ideál, az 1920-as évek végétől a II. világháborús évekig újból és újból megjelenő témája volt a lakással foglalkozó építészeti írásoknak. A „minden családtag számára külön hálókamra” elvére épülő alaprajzi rendszer, mint a budapesti többlakásos házak építési gyakorlatában addig teljesen ismeretlen minta, több építész által is propagált, külföldi példa alapján meghonosítani szándékozott gyökeres alaprajzi váltás kísérlete volt. Olyannyira, hogy az egyformán nagyméretű, funkciójukat méretükben nem tükröző szobák sorának megszokott budapesti rendszeréhez képest ez az alternatív alaprajzi minta a bevett lakhatási normarendszerrel való szakítást is magában hordozta, mert ahhoz képest egészen más logika szerint szerveződött.

1. kép: Kotsis Iván építész magyarázó ábrája a jó és a rossz alaprajz témájához (Kotsis Iván: A korszerű lakás építésének problémái. Budapest, 1932. 11.)

A hálófülkés lakás lényegét az egy nagyobb közös tartózkodásra szolgáló nappali helyiség és mellette a kisebb méretű, az egyes családtagok elkülönült alvását biztosító hálószobák avagy hálófülkék jelentették. A lakáson belüli tér felosztásának ezen rendszere mellett felsorakoztatott érvek részben a „lakásnyomor” 19. század utolsó évtizedeitől kezdve folyamatosan létező toposzaira támaszkodtak: a higiénia és az erkölcs érveire. Propagálói a túlzsúfolt lakások, mint a testi és erkölcsi betegségek – járványok, tüdőbaj és nemi züllés – fészkei ellenében a szülők és gyerekek hálóhelyének elválasztását, a gyerekek nemek szerinti elkülönítését, illetve a nappali tartózkodási hely és a hálóhely elválasztását sürgették a nagyobb nappali szoba és a kisméretű hálószobák, illetve hálófülkék rendszere révén: „ezáltal abba az irányba volnánk kényszerülve, hogy a lakásonkénti szobaszám növekednék s a lakásokban egy-egy helyiségre eső lakók száma csökkenne, adva volna tehát a lehetősége annak, hogy a család különböző nemű gyermekeit elkülönítsük s betegség esetén a ragályozókat izoláljuk.”[1]

A hálófülkés lakás ugyanakkor ezen az érvkészleten túlmenően egy határozott ember- és társadalomképpel is társult. Nevezetesen az autonóm ember eszményével, illetve a „modern” avagy „dolgozó” emberekből álló tömegtársadalom elgondolásával, ahol az egyén számára biztosítani kell a családon és a lakáson belüli elkülönült tevékenység és pihenés lehetőségét: „Az igazi jó alaprajz, amire törekedni kell, minden egyes felnőtt személynek külön szobát, visszavonulási lehetőséget nyújt, ha egyedül akar lenni, és ha vendége jön, ha akarja, tudja külön is fogadni és nem kell az egész házat mozgósítani. Egy ilyen rendeltetésű szobához 8–10 m² elegendő.”[2] Hazai hívei normaként fogalmazták meg, hogy „egyetlen nagy közös lakószoba mellett inkább sok külön kis háló, illetve egyúttal dolgozószobára törekedjünk, hogy mindenki számára, nemcsak a felnőttek, hanem a fiú- és leánygyermekek számára is megadassék az elkülönülés lehetősége. Mert ez a legelemibb életfeltétele a jól működő családi organizmusnak. A személyiségérzés, amit minden családtag átvihet a saját szobájába, annak bútorozásába.”[3] Immáron nem a család jelentette az építészek számára az elkülönített, autonóm térben elhelyezendő legkisebb társadalmi egységet, hanem az egyén, ami a családon belüli érintkezés, kommunikáció átalakulását is magában hordozta: „A polgári lakás, a régimódi beosztásával, melynél minden szoba átjáró ház, ahol állandóan zavarják és nyugtalanítják egymást a családtagok és a személyzet, szintén nem alkalmas a csendes visszavonulás számára.”[4]

A hálófülkés lakás hazai gyakorlatban ismeretlen térszervezési módja radikálisan megkérdőjelezte a lakhatás fennálló normarendszerét, és ezáltal a megszokott alaprajzi logika mögött álló társadalomképpel is szakítást jelentett. A társadalom azon hierarchikus felfogásában, amely a státusok hierarchiájához rendelte hozzá a lakásnagyság szobaszám szerint felállított hierarchiáját, a nappali szoba és hálófülkék rendszere nem volt értelmezhető. A hálófülkés alaprajzi rendszer a lakásnagyságot a hierarchikus logika helyett a társadalmi státustól független tényezővel, a háztartásszerkezettel állította kapcsolatba, s propagálói kifejezetten kritizálták azt a gondolkodásmódot, amely a lakás szobaszámát a társadalmi státus függvényeként kezelte. Ehelyett a lakás „megfelelő nagyságát” a hálószobák, illetve hálófülkék és a családtagok számának és nem szerinti megoszlásának összefüggésében értelmezték. A két rendszer inkompatibilitása a lakások tipológiájának megalkotásában is megmutatkozott. Mivel a lakáson belül az egy egyénhez tartozó elkülönített egység nem a szobát, hanem az annál kisebb, szokatlan méretű hálószobát, hálófülkét jelentette, így a lakást nem is szobaszám alapján mérték, hanem az egyénre jutó helyek száma alapján definiálták: az ágyak, vagy a hálófülkék száma szerint. Az „elv az legyen, hogy a helyiségek száma, a lakás nagysága az ágyak számából adódjék”,[5] mondták a hálófülkés lakás hívei, s nem egy-, két- vagy háromszobás lakástípusokról beszéltek, hanem kétágyas vagy ötágyas lakástípusról, illetve lakókonyhás és két vagy három hálófülkés lakásról. (2. kép) Ebben a szemléletben, ahol a lakhatást a háztartásszerkezet határozta meg, és ennek megfelelően a lakást az ágyak számával definiálták, a lakások bevett kategorizálása értelmét vesztette, így „a többszobás lakást sem mint luxuslakást, hanem mint nagyobb lélekszámú család lakását fogtuk fel”.[6] Ez a gondolkodás teljes szakítás volt a lakhatás fennálló normarendszerével, hiszen a lakástípusok kérdését nem státushierarchiába helyezve szemlélték, hanem különböző háztartástípusokhoz rendelt lakásigények problémájaként.

2. kép: Molnár Farkas építész lakásterve: 70 m²-es lakás 8 ággyal (Tér és Forma, 1930, 1, 14.)

Hiába propagálta azonban az építészek egy része, és hiába jutott el ez a szemlélet az életvezetési tanácsadók műfajába is, a hálófülkés lakás nem tudott bevett alaprajzi megoldássá válni a budapesti lakásépítésben. Annak ellenére sem, hogy a fővárosi építésügyi szabályzat 1932 végén elfogadott pótléka alapján lehetővé vált a lakások egy szobájára érvényes 15 m²-es alapterület-minimum előírása mellett a többi szoba 8 m²-es – bár annál nem kisebb – kialakítása is.[7] Az 1940-es új építésügyi szabályzat pedig a lakás egy szobájára előírt 15 és a többi szobára érvényes 8 m²-es minimum mellett két szoba felett lehetővé tette a 6 m²-es alapterületű szobát is.[8] Ráadásul a hálófülkés alaprajzi megoldás többféle társadalmi jelentéstartalmat is nyert, amelyek közül a legmarkánsabbnak a „munkáslakás” kategóriájával történő azonosítás bizonyult. (3. és 4. kép)

3. kép: Ifj. Gyenes Lajos építész munkáslakásterve (Népszava, 1943. július 18. 7.)

4. kép: Hálófülkés lakás a fővárosi bérházak lakástípusai között (A székesfőváros szociális lakáspolitikája 1940. Budapest, 1941. 13.)

A megjelenés alatt álló tanulmány részét képező szöveg bővebb változata képanyaggal Budapest Főváros Levéltára Lakás-Történet Portálján itt olvasható.

Nagy Ágnes főlevéltáros, tanácsos. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán végzett. Ugyanitt folytatott doktori tanulmányokat, amely alatt mesterképzésben is részt vett a párizsi École des Hautes Études en Sciences Sociales-on. 2011-ben szerzett doktori fokozatot az ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskola Atelier Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Doktori Programjában. 2004 nyara óta dolgozik Budapest Főváros Levéltárában, előbb az 1873 utáni közigazgatási iratok főosztályán, majd a magánirati referencián. Itt évek óta fővárosi személyi és családi irathagyatékok gyűjtését és feldolgozását végzi.

Már szakdolgozatában fővárosi lakóházak 20. századi társadalmi összetételének kérdésével foglalkozott. Disszertációja az 1945 és 1953 közötti budapesti hatósági lakáselosztási rendszer elemzésén alapult. Ennek továbbfejlesztésével 2013-ban jelent meg monográfiája Harc a lakáshivatalban. Politikai átalakulás és mindennapi érdekérvényesítés a fővárosban, 1945–1953 címmel. Egy 2012 és 2015 között zajló OTKA-kutatás résztvevőjeként figyelme a II. világháború előtti időszak és a lakásépítés építészeti vonatkozásai irányába fordult, majd az I. világháború alatti budapesti lakásválság és korlátozott lakásforgalom elemzésével is foglalkozott. Azóta is folyamatosan kutat és publikál a budapesti lakhatás témájában.