Az ötvenes évei felé közelítő vagy még idősebb generációk tagjai jól emlékezhetnek az ifjabbak számára ma már minden bizonnyal idegenül-ismeretlenül csengő kifejezésre: „Forradalmi Ifjúsági Napok”. A fogalom 1988 előtt (ti. 1987-ben volt az utolsó ilyen alkalom) három jeles – közöttük két, azóta méltán elfeledett – ünnepnapot fogott össze: március 15-ét, az 1848-as forradalom emléknapját, március 21-ét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóját, végül április 4-ét, hazánk „felszabadulásának” időpontját, amely ebben az összefüggésben az 1945 utáni népi demokratikus forradalomra (értsd: kommunista hatalomátvételre) emlékeztetett. Azt azonban csak kevesen tudhatják, hogy a „Forradalmi Ifjúsági Napokat” először a kádári konszolidáció jegyében, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) „kezdeményezésére”, 1966-ban hirdették meg, összemosva az 1917-es bolsevik forradalom közelgő fél évszázados évfordulójának megünneplését a magyar történelem „forradalmi” eseményeiről való – megint csak felemás – megemlékezéssel. A korabeli sajtókampány és a „kedvező visszhang” után, tekintettel a negyvennyolcas forradalom küszöbön álló 120., s még inkább a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulójára, az e néven összefogott ünnepségsorozat állandósult, később évről-évre megrendezésre került.

A mindinkább ritualizálódó megemlékezés-sorozattal kapcsolatban már annak idején sokakban felmerült a gyanú, hogy csupán arra szolgál: a hatalom az 1848-as forradalom emléke kapcsán fellángoló „nacionalista” érzelmeket az internacionalista „haladó hagyományok” egyidejű ápolásával hűtse le. E gyanút tovább táplálta a régi sérelem, hogy március 15-e az ötvenes évek óta csupán iskolai szünnap, egyebekben munkanap volt (azt még 1951-ben a „munkaverseny” megszakítatlanságára hivatkozva minősítették munkanappá, s csak 1989-ben lett ismét munkaszüneti nap). Ez nyilván egy leegyszerűsítő értelmezése a kommunista ünnepnap-politikának, hiszen az sokkal inkább a marxista történelemfelfogást igazolandó, a társadalmi formációk közötti váltások sorozatára – a „polgári” forradalomtól kezdve a „szocialista” forradalom ígéretéig ívelően – helyezte a hangsúlyt, s így nem annyira meglepő, hogy e sorban nem a csupán (akkor még pejoratív) „polgári” jelzővel illetett negyvennyolcas forradalmat állította volna a középpontba. A „negyvennyolcat” illető óvatosságot ugyanakkor fokozta az 1956-os „októberi sajnálatos események” tanulsága: nem véletlen, hogy március 15-e munkanappá nyilvánítását a pártvezetés éppen 1957-ben erősítette meg. Az 1849-es és az 1956-os orosz intervenció párhuzama nyilvánvalóan kellemetlen emlékeket ébresztett a hatalom gyakorlóiban, s így érzékennyé, egyúttal elkerülendővé váltak az ezzel kapcsolatos kérdések, „történelmi asszociációk” is. 

A nemzeti ünnepek sajátossága azonban, miután egy közösség identitásának alapjait vetik meg, hogy társadalmi közmegegyezésen alapulnak. Az ünnepnapok kijelölése, az ezzel kapcsolatos megemlékezések irányítása ugyan a mindenkori politikai hatalom rezervált jogköre – igaz, működő demokratikus rendszerekben egyúttal alkalom a politikai ellenzék számára a képletes értelemben vett „irányítás” átvételének legalább időleges felmutatására –, de mindehhez elengedhetetlen a társadalmi konszenzus megszerzése, legalábbis annak időről-időre történő demonstrálása. A születési körülményeinél fogva politikai legitimációs hiánnyal küszködő kádári rezsim számára ez nyilvánvaló nehézségekbe ütközött, s a konkrét esetben, a bevezetőben jelzett „kompromisszumos” megoldás, amit a „Forradalmi Ifjúsági Napok” meghirdetése kínált, tipikusnak tekinthető. A furcsa, „alulról jövő kezdeményezésként” beállított, illetve a pártvezetés részéről az „ifjúság” számára delegált megemlékezés-sorozat fennállásának 20 éve alatt a legtöbbször persze csak fejcsóválást váltott ki, csendes ellenállásba ütközött, éppen ezért volt különös jelentősége azoknak a megmozdulásoknak, „tömegjeleneteknek”, amelyekre időnként és helyenként, s mindenekelőtt a hatalom legérzékenyebb pontján (az állami és a pártvezetés központjában), Budapesten került sor. 

Sokan csak a rendszerváltás után értesülhettek a kisebb-nagyobb tüntetésekről, a rendszerellenes tiltakozás csoportos gesztusairól, amelyek a március 15-i évfordulók kapcsán az 1970-es és az 1980-as években ismétlődtek. Az említett fővárosi megmozdulások egyik kiemelt helyszíne a Március 15. tér, pontosabban a téren álló Petőfi-szobor, amely egyrészt a negyvennyolcas ünnepségek hagyományos helyszíne, másrészt – bár ez annak idején nem feltétlenül volt ismert, illetve nem minden résztvevőben tudatosulhatott – az 1956-os forradalom egyik kiindulópontja volt. Így a Petőfi-szobornál került sor az egyik első megmozdulásra, amely 1971. március 15-én rendőri intézkedésbe, majd bírósági eljárásba torkollott, s végül két fiatal résztvevő „izgatás” miatti elítélésével végződött.

A kereken ötven éve lezajlott „események” a hivatalos ünnepség lezárulta után vették kezdetüket azzal, hogy az Erzsébet híd felől mintegy 15-20 fős csoport tűnt fel, akikhez további kisebb, 4-6 fős társaságok csapódtak, s végül a téren mintegy 80-100 fős tömeg gyülekezett. A szemtanúk közlései szerint tizenéves, többnyire gimnazistáknak látszó ifjak, illetve huszonéves, „nagy szakállt viselő, nagyhajú” fiatalok verődtek össze sötét öltözetben, „feltűnően nagy kokárdával”, nemzeti szalaggal. „A Parancsnokomtól olyan utasítást kaptam, hogy a hivatalos koszorúzási ünnepség befejezte után külön csoportosulást már megengedni nem lehet. Ezen kívül utasított a parancsnokom arra is, hogy a később jövők és a kegyeletüket leróni kívánó személyek a virágjaikat a szoborhoz zavartalanul odavihetik és letehetik.”  – jelentette a helyszínt biztosító rendőri erők parancsnoka. Habár az érkező fiatalokat figyelmeztették a csoportosulás tilalmára, a rendőrök a kapott parancs utóbbi megengedő kitétele miatt egyelőre nem léptek fel ellenük. 

A csoport a Petőfi-szobornál elénekelte a Himnuszt, valamint a Gábor Áron rézágyúja, az Esik eső karikára, s a Fel, fel vitézek kezdetű negyvennyolcas dalokat, s elhelyezték virágaikat az emlékhelynél. Ennek befejeztével többen a szobor talpazatánál elhelyezett, pálcikára tűzött papírzászlócskákhoz léptek, s elkezdték „kigyomlálni” közülük a piros színűeket. A később a rendőrök által kiemelt egyik, állítólag sötét Bocskai-ruhát viselő hangadó, Molnár János több vörös lobogót eltört, s a földre dobott. Rajta kívül a zászlókra taposó Ujhelyi Istvánt, s az eseményeket fotózó, feltűnő megjelenésű (széles karimájú kalapját nemzeti színű szalag díszítette) gimnazistát, Xantus Jánost – azonos a neves, 2012-ben elhunyt filmrendezővel – is letartóztatták. A tömeg eközben fütyülni és zúgolódni kezdett, többen hangos megjegyzéseket tettek a rendőrökre. Egy civil ruhás beépített ügynök ekkor figyelt fel a tömegben kiáltozó főiskolai hallgatóra, Katona Kálmánra, aki – a rendszerváltás után MDF-es, politikus majd az első Orbán-kormány közlekedési minisztere – „nézzétek a gyilkosokat”, „hogy megy a gyilkos az úttesten keresztül, mint egy császár, nézzétek a gyilkosokat, ezt tudják” kiáltásokkal kísérte a bekötött orrú Ujhelyi elvezetését. Katona elsodródott az őt megfigyelő „BM dolgozótól”, így ekkor nem tudták lefogni, de szerencsétlenségére délután visszatért a szoborhoz, s a még mindig ott tartózkodó civil ruhások felismerték és letartóztatták.

A csoportos megjelenés nyilvánvalóan – legalábbis részben – szervezettségre utal. Többen viszont alighanem spontán módon csatlakoztak a megjelenő társasághoz (ezt állította magáról rendőrségi vallomásában Katona is). A rendőrök, majd a bíróság igyekezett ugyan kiemelni, hogy a nézelődők egy része nem értett egyet a fiatalok viselkedésével, de a beszámolókból sokkal inkább a rendőri fellépéssel szembeni általános ellenszenv tűnik ki. A vörös zászlócskák eltüntetése, széttörése mindenesetre egyértelmű üzenet volt a hatalom számára, s ez volt az a mozzanat, ami kiváltotta a rendőrség azonnali intézkedését. A legtudatosabban cselekvő letartóztatott, későbbi vádlott, Molnár rendőrségi vallomásában nyíltan hangot adott véleményének, hogy a vörös zászlóknak nincs helye a nemzeti ünnepen, sőt odáig ment, hogy kifogásolja a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét, az önállóság hiányát. A fiatal társaság tagjait emellett nyilvánvalóan irritálta a megszokott, évről-évre ismétlődő hivatalos megemlékezés tartalmi üressége: „A jelenlévők kérdésemre közölték, hogy a szokásos koszorúzás volt, társadalmi szervek, párt, munkásőrség stb. helyezték el koszorúikat”, „majdhogynem a szovjet Himnuszt játszották” – idézi Molnár a hivatalos ünnepség szemtanúit. Az asztalos szakmunkás aznap egyébként igazolatlanul maradt távol munkahelyétől (amint korábban említettük, március 15. munkanapnak számított), ami még inkább kiemeli bátorságát.

A megtorlás ennek megfelelően szokatlanul kemény volt. A bírósági ítéletekből, amelyek a fiatal, büntetlen előéletű vádlottakat, Molnárt 1 évi, Katonát 9 havi letöltendő szabadságvesztéssel sújtották (Ujhelyi és Xantus ellen végül nem emeltek vádat), kiérződik az elrettentés szándéka. A két fiatal elítélése az érintett szűkebb körben – az illetékesek az „incidenst” inkább titkolni igyekeztek, s így az nem kapott sajtóvisszhangot – talán valóban többeket visszatartott a hasonló tüntetésektől, s világossá tette a határokat, amelyeket a hatalom nem engedett átlépni. Ne felejtsük el, hogy a büntetett előéletnek, különösen, ha az rendszerellenes politikai állásfoglalásokhoz, cselekményekhez fűződött, nagyon komoly egzisztenciális következményei lehettek. Mégis csak egyetlen esztendőt kellett várni ahhoz, hogy a soron következő 1972. március 15-én, többek között éppen a Petőfi-szobornál (egyébként más helyszíneken) is a kádári éra egyik legnagyobb és legnagyobb visszhangot kiváltó rendszerellenes megmozdulására kerüljön sor…