„Igazából egy nyolcéves gyerek nem fogja fel ezt a hiányt, de beépül a lelkébe, az egész énjébe…”

3. kép. A harcok szünetében II. (Vonuló tömeg a Nagykörúton, előtérben egy szovjet ágyú, balra élelmiszert szállító tehergépkocsi szabadságharcosokkal, 1956. november 2–5. körül) Fotó: Chochol Károly16. kép. Nagykörút a harcok szünetében (Szabadságharcos igazoltat az Erzsébet körúton, 1956. november 2-3. körül) Fotó: Chochol KárolyCsiffáry Gabriella: „Igazából egy nyolcéves gyerek nem fogja fel ezt a hiányt, de beépül a lelkébe, az egész énjébe…”

Szubjektív emlékek 1956-ról

„Magyarországon ez a csapat volt az egyetlen kitörési lehetőség, ahol az emberek szabadon énekelhették a Himnuszt, ahol kiabálhatták, hogy hajrá Magyarország, ahol lehetett egy kicsit színezni ezt a lelkesedést a rendszer utálatával – ennek óriási jelentősége volt. Nem azt mondták az emberek tizenöt millióan, hogy a világ legjobb csapata vagyunk, hanem azt, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai. Ugye, milyen óriási különbség van a kettő között! Hogy mi, tizenöt millióan vagyunk a világ legjobbjai – ez milliókat éltetett vasárnapról vasárnapra.” (Grosics Gyula)

Ismét eltelt egy év, mely egyre távolabb viszi ’56 emlékét. Kevesen vannak már, akik személyesen átélték annak a néhány dicsőséges hétnek a történéseit. Jelen írásunkban olimpiai bajnokok és világbajnokok szubjektív visszaemlékezéseibe lapozhatunk bele, akik kiérdemelték a „Nemzet Sportolója” címet, hogyan élték meg gyermekként vagy pedig már sikeres sportolóként a forradalom napjait. S bár kivételezettjei voltak a legkeményebb diktatúrának is, mert a fennálló politikai rendszer a sikereikkel reprezentált Nyugat és Kelet felé, mégis hosszú-hosszú évekig, évtizedekig magukban hordozták azoknak a felejthetetlen napoknak az emlékét, melyek meghatározóak voltak életükben. Volt olyan élsportolónk, akit közvetve vagy közvetlenül, de éppen az ’56-os események indítottak útnak a sikerei útján, s voltak olyanok, akik „kivételezett helyzetük” ellenére az önkéntes emigrációt választották. Végül voltak, nem is kevesen, akik a megtorlások ellenére sem hagyták el az országot, mert, ahogy Zsivótzky Gyula kalapácsvető olimpiai bajnok írta: „Röghöz kötöttek vagyunk; ez előny is, hátrány is, de inkább előny, mivel van hova tartoznunk…”[1]

A visszaemlékezéseket Chochol Károly fotóművész ’56 őszén lencsevégre kapott fotói egészítik ki, aki mindössze 21 évesen élte meg a forradalmat. Igazi krónikása ő a múltnak. Az ’56-os eseményekre, az akkor készült fotókra, melyek később veszélyt jelentettek a készítőikre, a következőképpen emlékezik vissza:

„…Természetesen november 4. után nem volt tanácsos géppel mutatkozni. Viszont az azt megelőző napokban a lehető legközelebbről, mondhatni tűzközelben fotografáltam. Amikor nemrég a nyilvánosság elé tártam egy válogatást, kihagytam a túlzottan naturális borzalmakat. De gyakorlatilag mindent lefényképeztem. A forradalom eufóriájában senkit nem zavart, hogy lefotózzák, senki nem akarta a kamera láttán elrejteni az arcát. A külföldi riporterek tevékenysége is ezt igazolja – számukra semmilyen etikai gát nem létezett, a forradalom nem volt több, mint egy újabb szenzáció, minél több a vér, annál nagyobb a siker – s ennek a megtorlások idején sok ember látta kárát, hiszen gyakran a külföldi folyóiratok alapján azonosították az események résztvevőit. Amikor híre ment, hogy a fényképeket bizonyítékként használják a bírósági eljárások során, már a nyugati lapok is kitakarták a fotókon láthatók arcát… sokan tüntették el az anyagaikat félelmükben, azt hiszem, nagyobb részt magukat féltették, és csak kisebb részben a felvételek szereplőit. Egy nagyon kedves barátom, akivel hosszú ideig együtt dolgoztam a Televízióban, mesélte, hogy azt az egy-két tekercs filmet, amit el mert kattintani, a nagyapja házának a padlásán befalazta. Nagy fájdalmára, a ház összedőlt, és a filmek tönkrementek. Én negyven évig rejtegettem a filmeket, nagyon gondosan, harminc évig hozzájuk sem nyúltam, de még így is óriási tehertételt jelentett. Nyilvánvaló volt, hogy ha állandóan gép lógott a nyakamban, akkor azokban a napokban is biztosan kattintgattam, de ha rákérdeztek, azt mondtam, hogy nem fényképeztem. A rejtegetést pedig úgy oldottam meg, hogy a 6×6-os negatívokat kockánként elvágtam, és különböző könyvek lapjai közé tettem. Az egész anyagnak az a része, amit technikai értelemben ma is tudok vállalni, száz-százhúsz kockából áll…“[2]

Ezúton is szeretnénk megköszönni Chochol Károlynak a cikkben szereplő fotók közlésének engedélyezését.

Elsőként Hegedűs Csaba, birkózó, a 100. magyar olimpiai aranyérem birtokosa, a „tuskirály”, világbajnok (arany), Európa-bajnok (arany), magyar bajnok (arany, ezüst) emlékezik vissza édesapjára, akinek ’56-ban el kellett hagynia az országot, s akinek, testvérével együtt, mindvégig bizonyítani akart:

– ’56-ban az apám nem csinált semmit, nem volt a forradalmi gárda tagja, nem politizált. Ennek ellenére már korábban, az ’50-es években számtalanszor zaklatták. A ludovikás múlt az elmúlt rendszerben sokak szemében szálkának számított… Aztán egyszer csak megjelent nálunk bokáig érő kabátban két ember, és apámat elvitték. Kilenc hónapig raboskodott az Andrássy úton, s kilenc hónapig senki nem tudta, hol van. S hogy mi volt a „bűne”? Kémgyanúsnak bélyegezték. Persze igazából nem volt ő kémgyanús, egész egyszerűen azért büntették, mert ludovikás tisztként szolgált. Hiába volt huszonhatszoros sztahanovista, s édesanyám elmondása szerint matematikai zseni, nem bíztak benne… ’56-ban nyolcéves voltam, soha nem felejtem el, amikor apám azt magyarázta nekünk, ha lőnek, feküdjünk le, ne menjünk ki az utcára. Emlékszem, este nyolc órakor behozta a kerékpárját, és megolajozta a láncot. Éreztük, hogy nagy a baj. Én a konyhaasztal alatt sírtam, mindannyian ezt tettük, mert valahogy nem volt arról szó, hogy mi őt elveszítjük. Azt mondta, hogy borzasztó dolog, hogy az embernek a családját így kell itt hagynia, de „muszáj elmennem, mert ha engem bevisznek, márpedig biztosan bevisznek, akkor én nem fogom eltűrni, hogy megütnek, hogy összevissza vernek”. Apu a kapuból még visszanézett, intett, és kilépett a családból. Éjjel tizenkettőkor három dobtáras pufajkás verte a redőnyünket, s őt keresték. Ám hiába kérdezgettek bennünket, tényleg nem tudtuk, hol lehet. Végigjárták a lakást, és elmentek. Nem beszéltünk a történtekről, csak vártuk a híreket. Apám végül különböző gátakon átúszva átmenekült Ausztriába. Két hét múlva a nővérem utánament. A család eladta háromezer forintért a gáztűzhelyt; az összeget a határon átsegítő mozdonyvezetőknek szántuk. Éjjel három órakor értünk ki a gáthoz, a remízhez, s ott lapulva vártuk a jelet: fütyültek, és akkor fölkapaszkodtunk a mozdonyra. Volt ott egy-egy szerszámosláda; az egyikbe bepréselték anyut, a másikba engem a bátyámmal. Másnap estig guggoltunk ezen a rejtekhelyen egymással szemben. A menekülésünk azonban nem sikerült, mert már annyi ávós és orosz nyüzsgött a környéken. Így este visszajöttünk, és itthon maradtunk. Később apám a nővéremmel Kolumbiába került: a Tengerészeti Akadémia vívómestere lett.

– Hogy élte át az édesapja elvesztését?

– Rettenetes volt. Igazából egy nyolcéves gyerek nem fogja fel ezt a hiányt, de beépül a lelkébe, az egész énjébe. Ezt követően még fokozottabban összetartoztunk édesanyámmal, a nagymamámmal és a bátyámmal. Munkanélküli anyámnak, aki egykor tanítóképzőt végzett, mindennapos küzdelmet kellett folytatni a betevő falatért. Egymaga tartotta el a két fiát és a nyugdíj nélküli nagymamámat. Kezdetben sehová nem vették fel dolgozni, ugye politikailag megpecsételt volt. ’56 után eladtuk apu cipőjét, ruháját, ingjét, s ebből próbáltunk megélni. Később anyukámat nagy „megtiszteltetés” érte: diplomájával a baromfifeldolgozó mínusz harminc fokában osztályozhatta a levágott csirkéket. Mindennap kapott egy zsömlét darált töpörtyűvel, és azt a kerítésen át kiadta a testvéremnek meg nekem. Apám távozása után a hétköznapok folyása teljesen megváltozott: abbamaradt a vívás, amire korábban ő tanított bennünket, de helyette elkezdődött a birkózás. Tetszett a birkózókban a széles nyakuk, a magabiztosságuk. Így indult a sport… és az álmodozás: elképzeltem, hogy ennek az egész világnak a bajnoka leszek. Elképzeltem, milyen lesz az első érmem. Tulajdonképpen a szüleim tették meg az első lépéseket az aranyérem felé azzal, hogy belénk ültették a nemzet és a haza szeretetét, a magyarságtudatot. Ez a tudat bennünk már gyermekkorunkban nagyon erősen élt. Sárvárról elkerülve Szombathelyre, mindennap egy picit jobban hittem abban, hogy egyszer a világnak a bajnoka leszek. Aztán lépésről lépésre meg is tettem ezt az utat: tizenhét évesen a megye első ifjúsági magyar bajnoka voltam, első ifjúsági válogatott, felkerült rám a címeres mez, fantasztikus síró roham… mindez hihetetlen dolognak tűnt. …

A Szófiában megrendezett világbajnokságon[3] testvérem volt a 74 kilós válogatott, én a 82 kilós. Olyan éjjel kettőkor megszólalt a testvérem, s azt kérdezte: „Mit fogunk táviratozni apunak?” „Hát azt, hogy én világbajnok leszek, te pedig bent leszel az első hatban” – válaszoltam. És tényleg így történt, a világnak a bajnoka lettem, úgy, ahogy addig még soha senki: nyolc mérkőzésen mindenkit tussal vertem. Ezen a világbajnokságon tíz súlycsoportban választottak a legnagyobbnak, és abban az évben a világ legjobb birkózójának. Ott Szófiában, akkor éjjel kettőkor a testvéremből is és belőlem is magától értetődően tört ki, hogy az apánk mennyire lesz büszke ránk. Ma így vagyok ezzel én is, amikor ránézek a fiamra.

Később az olimpián,[4] az első-második napon jön a Maróti Pista, és mondja, hogy egy úriember várja lent a portán a Hegedűs Csabát meg a Miklóst. Felöltöztünk, lementünk, és ki volt ott – az édesapám. Egyenes tartással, begombolt zakóban, nyaksállal, egyik keze elegánsan a zsebében, a másikban finoman tartott cigaretta. Az olimpiai játékok közben nem volt könnyű lelkileg feldolgozni e találkozást….[5]

Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa, olimpiai bajnok (arany), világbajnok (ezüst), Európa-kupa (arany), a Nemzet Sportolója, már jelentős sportsikerekkel a háta mögött élte meg az ’56-os eseményeket, s végül meg kellett válnia a pályától:

– Gyula, hogy élte meg ’56-ot?

– Lent voltunk a tatai edzőtáborban, és készültünk az osztrákok elleni mérkőzésre. Onnan vonattal mentünk, és be tudtunk jutni Kelenföldig. Aztán elindultunk a Bartók Béla úton gyalog a város felé. Akkor még a szovjet tankok bizonyos időközönként, tíz-tizenöt percenként végigrohanták a Bartók Béla utat, és ahol mozogtak, oda lőttek. Mi egy csoportban gyalogoltunk az utca közepén. Az emberek kint voltak, óriási taps, hát én ilyet nem éltem át csak akkor, pedig hát sok mindent megéltünk ebben a játékban, de amit ott, az felemelő volt. Így mentünk végig a Gellért Szállóig, és ha jött egy tank, akkor be kellett rohanni az első kapualjba, mert szétlőttek volna minket. Én a körtérnél kiszálltam, mert ott laktam a Serleg utcában, tehát gyalog haza tudtam menni. Az Öcsi, a Kocsis Sanyi, a Czibor meg még egy-ketten a Ferenc József hídon, a Szabadság hídon mentek keresztül. Na, most Budán oroszok voltak, Pesten viszont a forradalmárok, s lőtték egymást állandóan. Egy ilyen fegyverszünetben fölmentek a hídra, és elindultak Pest felé. Nem sokáig mentek, mert elölről és hátulról kapták a sorozatot. Akkor hason csúszva folytatták az utat, és kiabáltak a forradalmároknak: „Itt van az Öcsi, meg a Sanyi, meg a…!” Akkor már a forradalmárok nem lőttek, de az oroszok igen. Így jutottak gyalog haza. A körtéren 24-én alakult meg egy főleg középiskolásokból és egyetemistákból álló fegyveres csoport. Csütörtökön, az esti órákban jelent meg egy ilyen harmincfős csoport a Serleg utca alsó végén fegyverekkel, géppuskával, géppisztollyal, puskával. Az oroszok addigra már az egész Gellérthegyet körben lebiztosították, mert fönt a Várban, a pincékben óriási fegyverraktár volt. Na, most jöttek ezek a gyerekek, mi a lépcső alsó részén laktunk, és az erkélyünkről beláttam az utca kezdetét meg az egész Gellérthegyet. Valamiért kinéztem, és láttam, hogy jön ez a csoport fölfelé, és elérkeztek talán az utca közepére. Ekkor a szovjet katonák elkezdték lőni ezeket a gyerekeket. Másnap ugyanebben az időben újrajöttek – akkor már az előző esti tapasztalat alapján nem feltűnően –, s eljutottak egészen a lépcső aljáig. Ott is lövöldözés támadt, mire kiszóltam nekik: „Ott van a kapu, gyertek be!” Bejöttek a lakásba vagy harmincan, és beszélgettünk. Kérdeztem, honnan jöttek, mondták, hogy a körtérről, hogy rendszeresen ott vannak, hogy ők meg fogják ismételni újra és újra a támadást. Erre mondtam nekik: „Miért kell ehhez a fegyvereket oda-vissza cipelni? Nekem van egy kétemeletes pincém, oda lerakhatjátok mindazt, ami van.” Lerakták, és másnap jöttek, kivették a fegyvereket, és megpróbálták bevenni a Gellérthegyet, persze nem sikerült. November 5-én fölhívtak a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségéről, és egy százados – akit én jól ismertem, mert járt a mérkőzésekre – közölte, hogy azonnal jön egy kis teherautóval, és elviszi a fegyvereket a pincéből.

– Ennek mi lett a következménye?

– Semmi. A Nógrádi,[6] aki a HM vezetője volt tulajdonképpen, bár nem szeretett, de tisztelte bennem a tulajdonságaimat. November 4-én már tudták a HM-ben, hogy fegyverraktár van nálam. Ha mondjuk nem a Nógrádi, hanem valaki más lett volna ott, akkor nekem annyi. Az embereket felakasztották Magyarországon, ha fegyvert rejtegetettek.

– ’62 októberében volt az utolsó meccse. A jugoszláv–magyar mérkőzésen lépett utoljára pályára.

– Föl akartam jönni ’62-ben Tatabányáról a Ferencvároshoz. A Tatabánya úri módon állt a kérdéshez, semmiféle feltételt nem szabott az eltávozásomhoz. Kimentünk Chilébe a világbajnokságra, játszottunk a csehszlovákok ellen a négy közé jutásért, és egy Latisev nevű szovjet játékvezető vezetésével a csehszlovák csapat 1:0-ra megnyerte a mérkőzést. Jött a mérkőzés után a közös vacsora, síri csendben, borzasztó rossz hangulatban… hát szerettünk volna a döntőig eljutni. Odajön hozzám a Barcs Sándor, az MLSZ akkori elnöke, és átad egy levelet leragasztott borítékban. A levélben az állt, hogy az OTSH[7] és a Labdarúgó Szövetség elnöksége nem járul hozzá a fővárosban történő átigazolásomhoz. Ahogy én ezt elolvastam, abban a pillanatban felálltam, elnézést kértem, és megköszöntem, hogy eddig szerepelhettem a válogatott csapatban, de mától kezdve befejeztem a labdarúgást. Ez őrültség volt persze. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy feljövök a Ferencvárosba, egy új környezetben, egy új helyzetben kapok némi lökést, és ha bírom, a következő világbajnokságig játszom. De akkor elegem lett, összeomlott bennem egy világ. Olyan szépen elképzeltem, hogy a harminchetedik életévemben el tudok menni a Ferencvárosba, ahol szívesen fogadnak, és aztán még négy évig tudok játszani a következő világbajnokságig. És akkor talán elérem a századik válogatottságot! Tehát összeomlott bennem minden.

– Fontos megjegyeznünk, hogy akkor a sport mást jelentett ennek az országnak, talán az egyetlen öröme volt.

– A magyarság öröme volt, és nemcsak határon belül, hanem kívül is. Magyarországon ez a csapat volt az egyetlen kitörési lehetőség, ahol az emberek szabadon énekelhették a Himnuszt, ahol kiabálhatták, hogy hajrá Magyarország, ahol lehetett egy kicsit színezni ezt a lelkesedést a rendszer utálatával – ennek óriási jelentősége volt. Nem azt mondták az emberek tizenöt millióan, hogy a világ legjobb csapata vagyunk, hanem azt, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai. Ugye, milyen óriási különbség van a kettő között! Hogy mi, tizenöt millióan vagyunk a világ legjobbjai – ez milliókat éltetett vasárnapról vasárnapra. Borzasztóan féltünk hazajönni Svájcból a kudarc után. Én a számon ki nem ejtettem még, hogy másodikak lettünk, én mindig azt mondom, hogy elvesztettük a világbajnoki címet. Ha az meglett volna, akkor az emberek továbbra is kiélhették volna lelkileg azokat az eseményeket és az eredményeket. Az ÁVH-nál kilencven percre megállt az élet. Nem vallattak, nem vertek, nem gyaláztak senkit, a rabokkal együtt nézték a meccset. Azt hiszem, hogy nemigen fordult elő a világban, hogy ilyen jelentősége legyen egy sporteseménynek. Ilyen körülmények között az ember nem érzi magát sztárnak, mert nekem az az öröm, ha más örül. Nincs szebb érzés az ember életében, mint adni emberek millióinak.   

– És az ’58 meg ’62?

Az ’58 az egy szerencsétlen dolog volt, kár volt kimennünk. Magyarországnak nem volt válogatott csapata, mert az ’54-es csapatból a Kocsis, a Puskás, a Czibor kint maradtak, néhányan befejezték a játékot, tehát nem volt Aranycsapat, de utánpótlás sem, mert ’56-ban a teljes ifjúsági válogatott kint maradt Nyugaton.

– Olyan mérvű vércsapolás történt ’56-ban, hogy nem tudott újra felállni egy jó csapat.

– El kellett telni ’62-ig néhány esztendőnek, amíg az utánpótlás európai szintet ért el.[8]

Székely Éva, úszó, olimpiai bajnok (arany, ezüst), Európa-bajnok (ezüst), magyar bajnokság arany-, ezüst-, bronzérmese, a Nemzet Sportolója, aki a forradalom napjaiban a családját és a kisgyermekét hátrahagyva kellett részt vennie a melbourne-i olimpián:

A Vörös Csillagban voltunk edzőtáborban. Október 23-án lövöldözést hallottunk. A rádió közölte az eseményeket. Senki sem tudta, hogy mi lesz. Edzésre nem járhattunk. A hírek óránként változtak.

Néhány nappal később feljött Hegyi Gyula,[9] és hivatalosan bejelentette, hogy részt veszünk az olimpián. Nem akartam a gyerektől megválni. Teljesen megvadultam. Nem, én nem megyek! Menjen, aki akar! Aztán szokás szerint négyszemközt „megmagyarázták”, hogy mennem kell.

A városban látszólag nyugalom volt. Október 30-án a margitszigeti Nagyszállótól indultak az autóbuszok. Ezek vitték át a csapatot Csehszlovákiába. A szálloda előtt búcsúztunk el hozzátartozóinktól. Mindenki sírt. Komáromnál kiderült, hogy nem mindenki utazik Ausztriába. Hegyi Gyula az egyik elnökhelyettest is visszaküldte. Döbbenten vettük tudomásul, hogy felbolydult körülöttünk a szokott rend.

A csehszlovákok Komáromból továbbvittek Pozsonyba. Este a szállodában csapatgyűlést tartottunk. Ezen néhányan, akik az előző világ- versenyeken nyilatkozataikban a párt és a rendszer leghűségesebb tagjainak vallották magukat, most az áldozat szerepét játszották el. Szánalmas volt. Világklasszis versenyzőkről derült ki, hogy gerinctelen csúszómászók. Edzők, rádiósok, újságírók, sőt még a szakági vezetők egy része is meakulpázott.
Ott ültünk a szálloda termében. Szinte az egész helsinki csapat. Mélységes szégyent éreztem. Mi közöm nekem ezekhez? Az igazi sportember az én fogalmaim szerint egyet jelentett a tisztességes ember fogalmával, aki nem váltogatja a hitét úgy, mint a gatyáját. Különösen akkor nem, ha baj van.

Egy reggel dörömbölésre ébredtünk. Az egyik vívólány zokogva esett be az ajtón. Futótűzként terjedt el a hír, hogy komoly harcok folynak Budapesten. Mindenáron haza akartam menni. Hiába.

November 4-én a csapatot feltették két francia repülőgépre, és elindultunk Ausztrália felé. Ahogy távolodtunk, úgy nőtt bennem a kétségbeesés. Otthon hagytam a gyereket. Másra nem tudtam gondolni….[10]

Zsivótzky Gyula, kalapácsvető, olimpiai bajnok (arany, ezüst), Európa-bajnok (arany, ezüst, bronz), az Universiade többszörös első, második és harmadik helyezettje, magyar bajnok (arany, ezüst, bronz), a Nemzet Sportolója, aki 19 évesen élte meg a forradalmi eseményeket, végül hazajött:

A forradalmat Pesten éltem át, mert nem tudtam hazajutni. Haza akartam menni, hogy nyugodtan edzhessek. Pesten nem lehetett, mert rám lőttek a Csörsz utcában, miközben futottam az edzés részeként. Végül 1956-ban lettem válogatott is, ami hatalmas dolog volt, mert Németh Imre helyére kerültem. Ő volt a londoni olimpiai bajnok. Ekkor lettem ismertebb az országban és a világban is. Stockholmban vettem két kiló narancsot, és behabzsoltam. London pedig hatalmas élmény volt. Először csak néztem és csodálkoztam. Amikor már többször jártam arra, akkor kezdtem látni, hogy ott sem fenékig tejfel az élet. Millió lehetőségem lett volna sportolóként kimenni és letelepedni. ’56-ban az első feleségemmel kint maradhattam volna, de valahogy az élt bennem, hogy ha börtönbe is kellene hazajönnöm, akkor is jönnék. Honvágyam volt minden hosszabb távollétemnél. Röghöz kötöttek vagyunk; ez előny is, hátrány is, de inkább előny, mivel van hova tartoznunk…[11]

Keleti Ágnes, a legeredményesebb magyar tornász, olimpiai bajnok (arany, ezüst, bronz), világbajnok (arany, ezüst, bronz), a Magyar Érdemrend birtokosa, a Nemzet Sportolója, Prima Primissima-díjas, aki végül az emigrációt választotta:

Helsinkiben[12] elválasztottak bennünket a nyugati sportolóktól. Ők az olimpiai faluban laktak, az úgynevezett kommunista országok sportolóit, így minket is Otaniemiben, egy csodálatos erdő közepén újonnan épült, többemeletes házakban helyeztek el…

A másnapi versenyen nem voltam izgatott, sőt a talajgyakorlatot kimondottan élveztem. A gyakorlat befejezése után – szokásomhoz híven – nem néztem meg, hogy hány pontot kaptam. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor a lányok hozzám rohantak, és boldogan kiabálták, hogy első lettem a talajon…

1956. október 23-án kitört a forradalom… Napról napra veszélyesebb és bizonytalanabb lett a helyzet. Egyszer csak, úgy tíz-tizenkét nap elteltével csöngött a telefon (ez volt az egyetlen szolgáltatás, ami működött), és azt az értesítést kaptam, hogy másnap felszereléssel együtt menjek a Margitszigeti Nagyszállóba, mert onnan indulunk az olimpiára…

Szerdán reggel kezdődött a szabadon választott gyakorlatok versenye. Az első szám a talajgyakorlat volt, gondolom, hogy elég jó lehetett, mert Latinyinával holtversenyben végeztünk az első helyen, de az igazat megvallva, mintha félálomban dolgoztam volna, szinte megszokásból. A verseny után nem is éreztem azt a boldogságot, amit négy évvel azelőtt Helsinkiben. A lóugrás viszonylag jól sikerült, de világos volt, hogy ez a gyengém, és semmiképpen nem előzhettem meg Latinyinát az összetettben. Délután folytattuk a versenyt gerendán és felemáskorláton, és bár mindkettőt megnyertem – nem is reméltem –, mégiscsak a második lettem az összetettben. Hátra volt azonban még a számomra legfontosabb verseny, a csapat-kéziszer gyakorlat… Megnyertük a versenyt. Az első helyért a csapat igazságtalanul csak egy aranyérmet kapott, pedig minden más csapatversenyben minden tagnak járt egy-egy aranyérem, de legalább mindenki olimpiai bajnok lett…

Nemcsak én nem tértem vissza, hanem majdnem a fél olimpiai csapat kint maradt. Legnagyobb részük – még kísérők is csatlakoztak hozzájuk – elfogadták az USA meghívását egy amerikai körutazásra. Utána sokan ott maradtak, de voltak, akik hazatértek… Második életem itt befejeződött. Sokszor elfogott a kétség, hogy vajon jól tettem-e, hogy Ausztráliában maradtam…[13]

Kulcsár Győző a legsikeresebb magyar párbajtőrvívó, többszörös olimpiai bajnok [egyéni és csapat] (arany, bronz), világbajnok [csapat] (arany, ezüst, bronz) és magyar bajnokság (arany, ezüst, bronz), a Nemzet Sportolója, aki kamaszként élte meg az ’56-os eseményeket, de örökre emlékezett rá:

– ’56-ot hogy élte meg?

– Egyszerűen rendet csinált apám, nem engedett ki az utcára. A házból nem engedett ki minket, ott hallgatta a rádiót, le kellett hozni a pincébe, mert a Móricz Zsigmond körtéren lövöldöztek. Előtte egy pár évvel az volt a vágyunk az öcsémmel, hogy kapjunk egy légpuskát karácsonyra. Meg is kaptuk, hú, nagyokat lövöldöztünk vele. Aztán jött ’56, és valamiért eszünkbe jutott – semmi szándékunk nem volt vele –, hol lehet a légpuska… sehol nem volt. Leköltöztünk a pincébe – mert le kellett költöznünk az óvóhelyre, ahol állati körülmények között éltünk –, és ott a szénarakás alatt megtaláltuk a légpuskát, eldugta a papám. Mi meg boldogan, mint az indiánok rohangáltunk vele körbe a folyosón. A papámra frászt jött: „Azonnal adjátok ide!” El is égették azonnal a puskákat. Úgyhogy hazudnék, ha mítoszokat mondanék, hogy mekkora szabadságharcos voltam, még résztvevőként sem vettem részt. Hermetikusan el voltunk zárva. Tizenhat éves voltam, és bizony akadtak olyan tizenhat éves srácok, akik aktívabban részt vettek… minket egyszerűen nem engedtek. Hát gondolom, ebben az is szerepet játszott, hogy a két öcsém közül a kisebbik tüdőgyulladásban meghalt Németországban. Ebből következik, hogy a szüleim nehéz időket éltek át…[14]

Csiffáry Gabriella

---

[1] Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 27. (Eredeti forrás: Szóolimpia, Évgyűrűk. Napút, 6. (2004. június-július) 5. sz. 6.

[2] Beszélgetés Chochol Károly fotóművésszel. Az én elvárásom az, hogy egy kép ne csak igaz legyen, hanem szép is. (riporter Bacskai Sándor) Fotóművészet, 2011. LIV. évfolyam, 3. szám

[3] 1971-ben.

[4] Az XX. Nyári Olimpiai Játékokon 1972-ben Münchenben.

[5] Az interjút Csiffáry Gabriella készítette. Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 54., 56–57.

[6] Nógrádi Sándor (1894–1971).

[7] Országos Testnevelési és Sporthivatal.

[8] Az interjút Csiffáry Gabriella készítette. Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 152–155.

[9] Hegyi Gyula (1897–1978), 1956-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke.

[10] Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 289. (Eredeti forrás: Malonyai Péter: Aranykor, 1953–1956. Budapest, 1898. 244.)

[11] Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 27. (Eredeti forrás: Szóolimpia, Évgyűrűk. Napút, 6. (2004. június–július) 5. sz. 6.

[12] A XV. Nyári Olimpiai Játékokon, 1952-ben.

[13] Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 év legnagyobb olimpiai és világbajnokai. Budapest, 2010. 255–257. (Eredeti forrás: Keleti Ágnes: Egy olimpiai bajnok három élete. Budapest. 2002.)

[14] Az interjút Csiffáry Gabriella készítette. Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. 100 éve legnagyobb magyar olimpikonjai és világbajnokai. Budapest, 2010. 110–111.