Gerhard Péter – Koltai Gábor
Adalékok Trianon fővárosi megéléstörténetéhez

Éppen száz esztendővel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést. Azóta is ez a nap szimbolizálja a történelmi Magyarország széthullását. Az alábbi írás néhány levéltári irat bemutatásával azt szeretné érzékeltetni, hogyan élték meg Budapesten ezt a sorsfordító eseményt.
Budapest Főváros Törvényhatósági Bizottsága 1920. október 28-ai közgyűlésén határozatban tiltakozott a trianoni békeszerződés törvénybe iktatása ellen:

„Mondja ki Budapest székesfőváros törvényhatósági közgyűlése, hogy tiltakozik a trianoni béke ratifikálása ellen és azt a nemzet megszentelt teste, az ország területe ellen elkövetett merényletnek tekinti.
Mondja ki Budapest székesfőváros törvényhatósági közgyűlése, hogy felír a nemzetgyűléshez és kéri azt, miszerint mondja ki, hogy a békeszerződést a jelen formájában az entente minden eddigi ígérete ünnepélyes megszegésének tekinti és azt a magyar törvények közé nem iktatja be.
Mondja ki Budapest székesfőváros törvényhatósági közgyűlése, hogy átír az összes törvényhatóságokhoz, miszerint emeljék fel azok tiltakozó szavukat az ezeréves Szent István birodalmának könyörtelen szétszaggatása ellen és az azt megpecsételő békeszerződés ratifikálása ellen!”

A határozat apropója az volt, hogy éppen két nappal korábban terjesztette be gr. Csáky Imre külügyminiszter a nemzetgyűlés elé a békeszerződés ratifikálásáról szóló törvényjavaslatot (amelyet azonban csak 1921 júliusában iktattak törvénybe).
A fővárosi közgyűlés mellett számtalan más budapesti testület, intézmény, szervezet is megemlékezett ekkoriban a történtekről. Idézzünk meg először egy olyan forrástípust, amellyel eddig talán kevésbé foglalkoztak a téma kutatói.
A fővárosi alsó- és középfokú iskolák tantestületi jegyzőkönyvei kiváló forrásai a dualizmus, illetve a Horthy-korszak neveléstörténetének és egyúttal az intézmények mindennapjainak. A jegyzőkönyvek alapvetően az iskolák belső életéről, szabályairól, a tanmenetről és a vizsgákról adnak tájékoztatást, azonban alkalmanként kitekintenek az intézmények falain kívülre is.
A fővárosi közgyűlés határozatával éppen egy napon fogadott el állásfoglalást a Budapest VI. Kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium (a Kölcsey Ferenc Gimnázium jogelődjének) tantestülete. A Dr. Finály Gábor igazgató által jegyzett, mindössze pár soros szöveg a megszokott hivatalos stílustól igencsak elütő, megrázó hangvételben szól a békeszerződés beiktatásáról és a tanárok eljövendő feladatairól:

„Még a napirend előtt Elnök megemlékszik arról a fájdalmasan szomorú tényről, hogy győztes ellenfeleink a béke aláíratása után annak törvénykönyvünkbe való iktatását is kikényszerítik tőlünk. Ám legyen! A rablónak írást adunk róla, hogy rablása jogos! Mást nem tehetünk jelenleg, de aztán legyen, aki állja az ilyen feltételt. Nekünk – magyar tanároknak – a ratifikáció nem jelent semmit. Mi úgy látjuk, úgy érezzük szívünkben Magyarországot, amilyen ezer esztendőn keresztül volt, régi határait tanítjuk és a visszaszerzés magasztos eszményét legelsősorban a legmélyebben plántáljuk az ifjú szívekbe. Ez legyen most a cél, melyért élünk-halunk!”

Hasonló bejegyzést találunk, de még közvetlenül a békeszerződés aláírása idejéből, 1920. június 18-áról a Budapesti VII. Kerületi (Barcsay utcai) Állami Főgimnázium (a mai Madách Imre Gimnázium) tantestületi értekezletének jegyzőkönyvében, ahol dr. Acsay István igazgató ekképpen nyitotta meg az ülést:

„Igazgató-elnök megnyitja az értekezletet és felhívja a tanári kar figyelmét arra, hogy ez az első értekezlet, amelyet a testület már a béke aláírása után tart. Örömmel néztünk valamikor ezen idő elé, s most sírnunk kell. Amit kaptunk, az nem béke, hanem a nemzet meggyalázása! S ha aláírtuk is, a kényszer hatása alatt tettük s a reánk rótt feltételeket soha el nem ismerhetjük, csak egy kötelességet ismerhetünk, az integer Magyarország visszaállítását. Felhívja a testület figyelmét, hogy minden ténykedésében ezt a célt tartsa szeme előtt.”
(HU BFL VIII.44.a 47. kötet)

Természetesen nemcsak a középiskolák foglalkoztak Trianonnal. Az egykori Budapest Székesfővárosi I. Kerületi Kelenföld Vasútállomási Községi Elemi Népiskola tantestülete 1920. június 5-ei rendes ülésének jegyzőkönyve szerint a kisdiákok már a békeszerződés aláírását követő egyik első tanórán megismerkedtek Trianon következményeivel:

„A gyászos emlékű június 4-ének mi is szenteltünk egy negyed órát. Megérttettük tanítványainkkal, hogy ez a ránk erőszakolt igazságtalan békeszerződésnek az aláírása nem jelenti a magyar nemzet belenyugvását. Csak kényszer hatása alatt írták azt alá a kormány megbízottai. Nem nyugszunk bele soha édes hazánk megcsonkításába. Lebegjen lelki szemeink előtt állandóan ez a három szó: »Nem, Nem, Soha«. Ösztönözzük tanítványainkat állandóan a szorgalmas munkára, neveljük őket forró hazaszeretetre, mert hiszen övék a jövő, az új nemzedék van hivatva a keresztény Magyarország régi erejének, hatalmának és egész területének visszaállítására.” (HU BFL VIII.441.a 16. kötet).

A fenti kinyilatkoztatások teljességgel érthetőek, és hűen tükrözik a korabeli mindennapok hangulatát. Az napjainkban viszont némileg furcsának tűnhet, hogy a főváros legfontosabb közigazgatási-politikai testülete a következő években szinte csak említés szintjén foglalkozott Trianonnal. Csupán Lord Rothermere Magyarország melletti fellépése nyomán szaporodtak meg a közgyűlésben a Trianonnal, különösen annak revíziójával kapcsolatos hozzászólások. Az 1930. június 4-ei rendkívüli, 80 perces közgyűlés a tizedik évforduló apropóján pedig már teljes egészében Trianonról szólt, ekkor emlékezett meg először közvetlenül a testület – soraiban az akkori főlevéltárnokkal, Gárdonyi Alberttel – a békeszerződésről, és fejezte ki tiltakozását annak igazságtalanságai ellen.
Az ülés kezdeményezői Baracs Marcel, Bródy Ernő, Kozma Jenő és Wolff Károly tekintélyes törvényhatósági bizottsági tagok voltak, az ő nevükben Wolff Károly terjesztette elő az indítványt.

„Tisztelt Közgyűlés! Ebben a teremben vívódik egy milliós város élniakarása. Itt lüktet érzésvilága, itt nyilvánulnak az ő panaszai, célkitűzései, szándékai. Ebben a pillanatban megállapíthatjuk, hogy itt zajlanak le a párttusák is, itt vívunk sokszor harcot egyes vélemények érdekében, itt zajlik az élet, itt nyilvánulnak meg az élet különböző körülményei.
A mai napon elhallgat a párttusa, nem zajlik a harc, bevonul ebbe a terembe a gyász egységesítő harmóniája. Szinte úgy látjuk, hogy itt áll előttünk a mi bajainknak közös forrása, Trianon aláírásának tizedik gyászos évfordulója alkalmából. (…) Van-e valaki ebben az országban osztálykülönbség nélkül, foglalkozási ágakra való tekintet nélkül, aki ne volna harmóniában velünk akkor, amikor Budapest székesfőváros gyászos közgyűlését megtartja a békeszerződés tízéves aláírása alkalmából. Le akarom szegezni ennek az együttérzésnek argumentumát és oda akarom tenni a népszövetség zöld asztalára, mert végeredményben ne méltóztassék elfeledni, hogy egy akarat is döntő tényező lehet egyének és nemzetek életében. Egy akarat izzó energiája is erősebb lehet a fegyverek minden erejénél. Mit jelent tehát nyolcmillió magyar egységes jajkiáltása és egybeforrása abban a törekvésben, hogy ezt a ráerőltetett békeszerződést jognak, szerződésnek el nem ismeri. 
A munkás megáll a gyárában, leteszi pörölyét, maga elé mered a korlátozott munkanapok tragédiáján elmélkedve. Nézi az egyre kevesbbedő gyárakat, a kialvó kohókat ahol az életet termelő zsarátnokokat bevonja az elmúlás hamuja. Az intellektuellek ezrei ott járnak az utcáinkon, keresik a megélhetés lehetőségét, keresik a munkát jogosan megillető kenyeret. Járva-járnak és nem találnak boldogulást és életlehetőséget. Az anyák nézik kisdedeiket, akiknek sorsa bizonytalan, a férfiak nézik családjukat, amelyeknek holnapja a fájdalom gyászos ködébe vész. És akkor azt kérdezzük, nevezhető-e ez európai konszolidációnak, nevezhető-e haladásnak, nevezhető-e örök békéhez való közeledésnek, nevezhető-e azon ideálok megvalósulásának, amelyet jóakaratú emberek, tudósok, írók, államférfiak megvalósítandó célokként tűztek ki maguk elé. (…)

Ha mint jogász vizsgálom ezt a békediktátumot, ha mint politikus analizálom, akkor megállapíthatom, hogy minden tétele, amely kiindulópontként szerepelt, végrehajtva, megvalósítva nem lett. Csak egy tételt ragadok ki: a népek önrendelkezési jogát. Vajjon állíthatja-e ma valaki, hogy a népek önrendelkezési joga ezen szerződés alapján érvényesült és végrehajtatott? Annak a három és félmillió magyarnak jajkiáltása, amely szüntelenül belehallatszik Európa civilizált életébe, beszélő érv atekintetben, hogy igazam volt, amikor farizeusi gesztusról beszéltem, mert a fegyverek zöreje nem pótolhat erkölcsöt és jognak nem nevezhető, amely nem az erkölcs talaján sarjadzik. (…)
De ha a nemzetiségi elv kérdését tekintem, vajjon a nemzetiségi elv kérdése megoldást nyert-e ezen békediktátum által. Vajjon igaza volt-e annak a szerződésnek, amidőn konszolidációt akart teremteni azzal, hogy a nemzetiség kérdését megoldja. Megoldhatónak mondható-e a nemzetiségi kérdés, amidőn közvetlenül a csonkaország határain mivelünk egy gondolatot tápláló, egy nyelven beszélő véreinkből való három és félmillió vér szenved és érzi ezen békeszerződés bilincseit az agyán, ahol gondolatai nem szabadok, a szívén, ahol érzésvilágát nem fejtheti ki és a gazdasági nehézségén, amikor megbosszulja magát az a tény, hogy egy gazdasági egységet darabokra törnek és lehetetlenné teszik az ott élő népeknek ezen gazdasági egység jótéteményeiben szolgálni saját céljukat és az emberiség célját. (…)
Tisztelt Közgyűlés! Soha még nem volt békeszerződés, amelyet a jog és az erkölcs legszigorúbb objektivitásával és analizálásával jobban lehetne támadni, mint ezt a békediktátumot. De meg kell jegyeznem, hogy a mai gyász nemcsak a magyar nemzet gyásza, a mi gyászunk, hanem egész Európa békéjének sarkalatos kérdése. A mi gyászunk nemcsak a mi gyászunk, ez az emberiségnek közös gyásza, mert lehetetlenné teszi egy nemzetnek, hogy élhessen és azokat a jogokat érvényesíthesse és a maga érdekében igénybevehesse, amelyek mindenkit megilletnek az ember jogánál fogva ezen a földtekén. 
Vajjon lehet-e akkor beszélni tervekről, lehet-e akkor beszélni Páneurópáról, amikor itt nyolcmillió ember siratja a maga élnivágyásának meghiúsulását. Lehet-e Páneurópáról beszélni, jöhet-e a franciák külügyminisztere ide, amikor ez a nép itt nem tudja betölteni történelmi hivatását, amikor megakadályozzák életerejében, amikor béklyóba verik. A környező államok az örök béke törekvéseinek élő kicsúfolására állig fegyverben állnak és ennek a bilincsbevert Csonka-Magyarországnak nyolcmillió népét gátolják az önvédelem szempontjából is jogos intézkedésekben. Ki vagyunk téve minden lehetőségnek, az egész nemzet lemészárlási lehetőségének és ezt nevezik örök béke biztosításának, ezt nevezik haladásnak, ezt nevezik az emberi jogok érvényesülésének. 
A mi fájdalmunk nem műfájdalom, a mi fájdalmunk eleven sebből állandóan patakzó vérfolyam. A mi fájdalmunk élő valóság és sohasem volt egy nemzetnek életében tragikusabb idő, mint ez a mai, amidőn a civilizáció jegyében tartanak béklyóban egy életképes, a kultúra érdekében dolgozó nemzetet. (…)
Én ebből a nagy gyászából a magunk belső életének nem a lemondást, hanem a reményt vonom le tanulságul. Igen tisztelt közgyűlés, súlyos a helyzetünk. Európai szükségesség az, hogy Magyarország gazdasági megélhetésének lehetőségét a nemzetek biztosítsák, európai szükségesség, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugvást vigyenek a nemzetek lelkébe, európai szükségesség az, hogy itt a békét nem a fegyver erejével, hanem az igazság, a jog és a méltányosság eszközeivel biztosítsák. És nem jogos-e, amikor azt kiáltom innen: mindnyájan egyek vagyunk, amikor tiltakozunk ezen béke ellen, tiltakozunk az aláírás tizedik esztendejében. Sajog ez a fájdalom, de tíz év sajgása sem tudta csökkenteni a magyar elhatározást, hogy belekiáltsuk fájdalmunk dacával Európa minden nemzetének fülébe azt a három szót, amely a mi igazságunknak dacos követelése, hogy ebbe a békébe pedig nem nyugszunk bele: Nem! Nem! és Soha! 

Tisztelt Közgyűlés! Van szerencsém a következő határozati javaslatot előterjeszteni, kérve a sürgősség kimondását és annak elfogadását: 

»A közgyűlés figyelemmel egyrészt arra, hogy a trianoni békeszerződést az ország végpusztulása előtt szükségképen beálló és az európai békét a magyar vérmérséklet erejénél fogva fokozottabb mérvben közvetlenül fenyegető elkeseredésszülte elszántság következményeinek megelőző elhárítása céljából mielőbb revízió alá kell venni, másrészt pedig arra, hogy ezen békeszerződés megváltoztatása a béke biztosítását szolgálni akaró világhatalmi egyensúly kellő megteremtése végett is épen a nagyhatalmak érdekében fekvő és a béke törekvése sikerének veszélyeztetése nélkül többé el nem odázható általános, elsőrendű külpolitikai szükséggé lépett elő, – az egységes nemzeti közérzületnek törvényes alakban kívánt hangot adni és ezért elhatározza, 
hogy tiltakozik a trianoni békeszerződés igazságtalan rendelkezései ellen és a békeszerződés revíziója érdekében a Nemzetek Szövetségéhez felterjesztéssel él. A felterjesztés megszövegezésére felkéri a tanácsot. 
Köszönetet mond a magyar nemzet nagy barátainak azért a tevékenységükért, amellyel a magyar revíziós törekvéseket a múltban támogatták, egyben felkéri őket, hogy ezeket a törekvéseket a jövőben még hathatósabban támogassák.«(…)

Tisztelt Közgyűlés! Vannak nemzetek, amelyek fegyverben erősebbek, mint mi. Vannak nemzetek, amelyek anyagiakban hatalmasabbak, mint mi. Mi koldusszegények vagyunk, szegények és földresujtottak, de van erkölcsi igazságunk. Miénk az a kulturális tény, hogy ezer éven át itt a kultúrát szolgáltuk és ha van szociális kérdés, akkor nem nélkülözheti egy nép sem a kulturális kérdést, mert a szociális kérdést csak kultúrával lehet megoldani és olyan nemzet, amely száműzi a kultúrát, a szociális kérdést nem fogja megoldani sohasem. Mi a kultúrát szolgáljuk és mellettünk az erkölcsi igazság. (…)”

Míg Wolff Károly a Keresztény Községi Párt képviseletében, addig a következő felszólaló, Kozma Jenő az Egységes Községi Polgári Párt nevében támogatta az indítványt:

„Tisztelt Közgyűlés! Tíz esztendővel ezelőtt szinte taglóval sújtották agyon ezt a nemzetet. Ez a nemzet elkábult, siralomházba került és ha ebből a siralomházból kitekintettünk, akkor temetőt láttunk magunk előtt; temetőt, amelyben egyaránt ott fekszik a magyar gazda, az iparos, a kereskedő, a lateiner, egyszóval mindenki és már-már úgy látszott, hogy ebből a temetőből nincsen feltámadás. Az a hamis vád, amelynek az alapján tíz esztendővel ezelőtt az ítéletet meghozták, szinte megerősödni látszott és napról-napra úgy éreztük, hogy a feltámadás mindig messzebb és messzebb van. 
Ennek a siralomháznak az ablakán ma már napsugár tekint be. Meg kell, hogy állapítsuk, hogy akkori bíráink ma már nem vádlóink. Meg kell, hogy állapítsuk, hogy bíráink ma már vádlóink felett fognak ítélkezni. Meg kell, hogy állapítsuk, hogy a hamis vád megdőlt és kitisztázódott a mi szerepünk a világháború megindításában. Kitisztázódott, hogy a magyar miniszterelnök volt az egyedüli, aki a háborút ellenezte. Kitisztázódott, hogy a magyarság az ő kultúrájával messze felette áll azoknak, akik hamisan megvádolták az országot. Itt állunk tíz év múlva az újrafelvétel előtt és ebben az újrafelvételben, most tíz esztendő múlva, már komolyan bízhatunk. 
Ebben a siralomházban ma kezdjük azt érezni, hogy élünk. Az a napsugár, amely az ablakon besütött, új életre keltett bennünket. Ez a napsugár adja meg a reménységet, hogy az újrafelvételnél végre igazságos ítéletet kapunk.”

A szociáldemokrata Peyer Károly egy alternatív határozati javaslatot terjesztett elő, amely belpolitikai változásokat is megjelölt a békeszerződés elleni küzdelem előfeltételeként.

„Tisztelt Közgyűlés! Szomorú évfordulója a mai nap a magyar népnek. Tíz évvel ezelőtt a magyar kormány akkori képviselői aláírtak egy úgynevezett szerződést, amely Magyarország népeit szétszakította és Magyarország területéből kétharmadrészt elvett. Ennek a szerződésnek, amely annak idején létrejött, az alapját nem a népek önrendelkezési joga képezte, hanem ez a szerződés tisztán hatalmi szempontok szerint jött létre. Népeket, városokban és falvakban lakó embereket megkérdezés nélkül csatoltak hol ide, hol oda, aszerint, amint ez a tárgyalások alkalmával célszerűnek vagy jónak bizonyult, anélkül, hogy bárki kíváncsi lett volna ezen nép, ezen lakosság véleményére. Létrejött ez a békeszerződés egy rettenetes vérengző háború után, amely rettenetes és vérengző háborúban a népek milliói véreztek el, amely háborúban milliónyi vagyon ment tönkre és amely háborúnak az eredményeképen Európa térképén nagy változások történtek. Ha valami, úgy főleg ez a körülmény kell, hogy a magyar nemzetet arra késztesse, hogy legélesebben állást foglaljon minden olyan kísérlettel szemben, amely háborúra vezet, mert mi magunk látjuk azt, hogy ennek a háborúnak mi lett a következménye. (…)
Igen tisztelt Közgyűlés! A szociáldemokrata párt a népek önrendelkezési jogának az alapján áll. Miután a szociáldemokrata párt elvileg ezt az álláspontot foglalja el, a trianoni békeszerződést sem ma, sem előzőleg soha el nem fogadta. Nemcsak Magyarországon, hanem minden fórumnál, akár a belföldön, akár a külföldön, mindenkor tiltakozott ezen békediktátum ellen. (…)
Mi tisztában vagyunk azzal, hogy a békeszerződések megváltoztatása csak békés úton történhetik. Azért, hogy békés úton történhessék a békeszerződések megváltoztatása, meg kell teremteni azt az egységet, ami az igazság mellett az erőt is adja. Egy nemzet csak akkor lesz képes igazsága mellett az erőt is kifejezésre juttatni, ha belsőleg egységes, ha belsőleg megteremtődik mindazon gazdasági és politikai előfeltétel, amely lehetővé teszi azt az egységet. 
Mi nem panaszkodhatunk a kisebbségek elnyomatása ellen, amíg idehaza nem teremtjük meg mindenkire nézve a békét és nem teremtjük meg a lehetőséget arra, hogy itt az emberek békességben élve egymással teljes politikai és gazdasági szabadságot élvezve igyekezzenek a béke revíziójára törekedni. 

T. Közgyűlés! A trianoni békeszerződést súlyosnak tartom, de emellett nem haladhatok el ezen ünnepélyes pillanatban is, hogy rá ne mutassak arra, hogy azért a háború előidézésében is súlyos baj volt az, hogy nem a népek döntöttek a háború megüzenése kérdésében, nem a népekre volt bízva a hadüzenet kérdése, hanem a hadüzenet olyan tényező kezében volt letéve, akinek befolyása sokszor a népek hangulatával, a népek felfogásával ellenkező érdekekből történt. (…)

T. Közgyűlés! Ne legyenek itt válaszfalak, ne állítsanak fel válaszfalakat sem vallási, sem osztályérdekek szempontjából, hanem hulljanak le a válaszfalak és a magyar ember a magyar emberrel szemben egyenlő értékű, egyenlő polgár legyen, akkor gazdaságilag, politikailag egyenlően tud érvényesülni. Épen ezért mi a magunk részéről nem tudunk hozzájárulni ahhoz az indítványhoz, amelyet Wolff Károly, bizottsági tag úr terjesztett elő és szükségesnek tartottuk, hogy a magunk álláspontját egy külön határozati javaslatba leszögezzük, amely határozati javaslat a békediktátum tekintetében és abból levont következtetésből talán még súlyosabb megállapításokat tartalmaz, mint amit előttem felszólalt bizottsági tag úr elmondott, de ugyanekkor szükségesnek tartjuk megállapítani azt is, hogy a békeszerződések revíziója elsősorban és sokkal könnyebben érhető el, ha Magyarországon is megteremtjük azt a demokratikus és alkotmányos kormányzást, amely más országokban és más népeknél megvan. 
Ennek alapján a következő határozati javaslatot terjesztem elő: 

»Budapest törvényhatósági bizottságának 1930. évi június hó 4-én megtartott rendkívüli közgyűlése a trianoni békeszerződés aláírásának 10 éves fordulója alkalmával is éles tiltakozását jelenti be az egész művelt világ előtt az úgynevezett békeszerződések ellen, amelyek nem két egyenlőjogú szerződő fél között jöttek létre és így nem nevezhetők szerződésnek, hanem csak az erőszak jogán létrejött diktátumnak. A trianoni békeszerződést az erőszak szülte és ennek következtében a szerződés megváltoztatásáért a népek önrendelkezési jogának érvényesüléséért minden rendelkezésre álló békés eszközzel küzdeni fogunk.
Magyarország területi szétszakításából állott elő az a helyzet, hogy nagyszámú, magyarajkú volt állampolgár jutott idegen uralom alá. Ennek következtében, amíg a népek önrendelkező joga nem érvényesül, követeli Budapest székesfőváros közönsége a nemzeti kisebbségek népjogi védelmét, a zárt területen élő kisebbségek demokratikus önkormányzatát, a szétszórtan élő kisebbségek teljes egyenjogúságát, nyelvük szabad használatát, kisebbségi iskolák fenntartását és kultúrájuk fejlesztését, a kisebbségi panaszok felülvizsgálatára a népszövetségben állandó panaszbizottság létesítését.
Ugyanakkor azonban, amikor Budapest törvényhatósági bizottsága síkraszáll a békeszerződések békés revíziójáért, követelni kell egyúttal a Magyarországon élő magyar állampolgárok teljes politikai és gazdasági szabadságát. A törvényhatósági bizottság közgyűlése megállapítja, hogy a békeszerződések ellen való küzdelem előfeltétele az, hogy a mai antidemokratikusan kormányzó rendszert olyan parlamentáris, demokratikus rendszer váltsa fel, amely a nyugat-európai kormányzati rendszerek közé azonosan illeszkednék be. így lehetővé válnék, hogy a revízió ügye a nép ügyévé legyen, még pedig nemcsak a magyar népé, hanem vele együtt valamennyi demokratikusan gondolkodó népé is.«”

A nemzeti demokraták nevében Pakots József és Baracs Marcel szólalt fel az indítványt támogatva. Pakots József egészen költői képet sugárzó beszédet mondott:

„Igen tisztelt Közgyűlés! A gyász, a szomorúság és a fájdalom jajkiáltása sikolt ma a nemzet lelkéből a világ felé. Ahány magyar él e csonka földön, az elrabolt területeken és szerteszórva a földkerekségen, ebben a pillanatban keserű daccal, fájdalommal és örök tiltakozással fordul Trianon felé. És hogyha a fájdalom szobrát ércbe lehetne önteni, akkor a magyar szivek lelkéből kisikoltó hangokból és a szemekből kiömlő könnyekből egy olyan hatalmas monumentum meredne fel, amelyet a világ minden tájáról meg kellene látni. És ha történt a világon történelmi igazságtalanság és ha az elmúlt, elporladt barbár korok követtek el bűnös merényletet az emberiség és a jogeszmény ellen, akkor a magát civilizáltnak és műveltnek nevező új kor túlszárnyalta a kapzsi ösztönöknek és kapzsi mohóságnak érzésében ezeket a sötét korszakokat. 
És végül, igen tisztelt közgyűlés, hogyha a zokogó és kesergő magyar lélek villáma le tudna sújtani, akkor egy pillanat alatt óriási robajjal dőlne össze a Trianon hamis bálványa, amelyet a népnek, a magyar népnek, a magyar nemzetnek és Magyarországnak lelkéből leszakított élő, eleven részekből alkotott hekatombákból épített magának ez a konok nemtörődömség, közömbösség és mohó kapzsiság. 
Igen tisztelt Közgyűlés! Nem veszik észre a világ népei hogy összeomlott az erkölcsi világrend, amikor ezt a békediktátumot erre a nemzetre rárótták. Nem veszik észre a világ népei, hogy ugyanakkor megtagadták évszázadok kultúráját, évszázadok civilizációját, hagyományait, – a kultúrfejlődésnek hatalmas eszméit tagadta meg maga a civilizált világ akkor, amelynek pedig kötelessége az emberiség fejlődését elsősorban szolgálni. Ezzel szemben mit tehetünk mi, szegény trianoni Magyarország. Harcba küldjük ezer éves multunk fényes szellemeit, Szent Istvántól Kossuth Lajosig, harcba küldjük a legnagyobb elméket, akik a kultúráért dolgoztak, az emberiség közös ügyéért életüket áldozták. Harcbaküldjük a Petőfiket, a Bolyaikat, a Semmelweisseket, a régi nagyokat valamennyit és harcbaküldjük e szegény ország rongyos szószólóit, a munkanélküli polgárt és a munkanélküli munkást. 
Igen tisztelt Közgyűlés! Én azokhoz a határozati javaslatokhoz, amelyek itt elhangzottak, a nemzeti demokrata párt nevében hozzájárulok.”

A tekintélyes ügyvéd, a budapesti ügyvédi kamara elnöke, Pap József természetesen a békediktátum és a jog kapcsolatára hívta fel a figyelmet:

„(…) Tisztelt Közgyűlés! Nekünk kötelességünk a külföldnek, Amerikának, Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak a lelkiismeretét felrázni. Nekünk kötelességünk rámutatni arra, hogy revízió nélkül nem lehet béke a Duna és a Tisza között, nem lehet béke Középeurópában és ennek következtében nem lehet béke egész Európában. A revízió elsősorban természetesen a külföldtől függ. De állítom, hogy nagy szerepe lesz, sőt oroszlánrésze van a revízió keresztülvitelében magának a magyarságnak. Nekünk kötelességünk felvilágosítani a külföldi nemzeteket. Ma talán fogékonyabbak lesznek a józan indokokkal szemben, mint ahogy tíz évvel ezelőtt voltak, amikor bosszú és gyűlölet vezette őket, amikor a mi tönkretételünk lebegett az ő szemeik előtt. 
Nekünk ki kell fejtenünk azt, hogy a szukcessziós államok azokra a területekre nézve, amelyeket a trianoni béke tőlünk elvett, történelmi jogot nem szereztek, ki kell mutatnunk, hogy a szukcessziós államok nem értek el a harctéren nagy harci diadalokat és hogy itt Magyarországon a magyar hadsereg az összeomlás pillanatában intakt állott. 
Trianonban, amint már említettem, a bosszú, a gyűlölet működött, az diktálta ezt a békét és megfeledkeztek arról, hogy a bosszú és a gyűlölet sohasem lehet jó tanácsadó, mert az az éleslátást, a helyes megfigyelés képességét a priori lehetetlenné teszi. Jegyezzük meg magunknak, tisztelt közgyűlés, hogy ez a békediktátum erőszakon alapul és hogy az erőszakból jogokat származtatni sohasem lehet. 
Az erőszak bizonyos állapotokat teremthet és létesíthet ideig-óráig, ezen állapotoknak a gyökerei azonban nem nyúlnék bele a morális, etikai felfogásba, a jognak és a méltányosságnak a talajába és épen azért ezeket egy kedvező alkalommal elfújhatják és tönkretehetik. 
Az a törvénycikk, az 1921. évi XXXIII. t.-c, amely a trianoni békét a Corpus Jurisba gyászkeretben beiktatta, az első szakaszát így kezdi: A kényszernek voltunk kénytelenek engedni Parisban, amikor aláírtuk a békeszerződést és a kényszernek engedünk most is, amikor becikkelyezzük a trianoni békeszerződést.
Helyesen cselekedett a magyar Nemzetgyűlés, amikor a kényszerhelyzetet hangsúlyozta, nemcsak azért, hogy indokolja kortársai előtt, hogy miért fogadott el ilyen súlyos gyilkoló békét, nemcsak azért, hogy fedezve legyen a jövő nemzedék ítélete előtt, de helyesen cselekedett azért, mert ez jogi óvás, egy jogi fenntartás akart lenni, amit legfényesebben vélt demonstrálni magának a törvénynek a szövege által. (…)”

Az utolsó felszólaló, Tauffer Gábor a „keresztény ellenzék” nevében szintén támogatta Wolffék javaslatát, de ő a többiekkel szemben nem a békés revízió mellett állt ki, hanem egyenesen bosszúra szólított fel:

„(…) Ma a nemzetnek magába kell szállnia és el kell gondolnia azt, hogy mik voltak azok a bűnök, amelyeket elkövetett, amelyek ide vezettek. 
Tisztelt Közgyűlés! Azt hiszem, hogy ezt a lelkivizsgálódást ma némán kell teljesíteni, ennek ezután legyen az az eredménye, hogy ennek az országnak minden polgára és polgárainak minden pártja egy akaratban egyesüljön és egy elhatározásban akarja, hogy Trianont meg fogja bosszulni. Meg fogja bosszulni vagy a béke és a megértés eszközei által: azzal, hogy megszégyeníti azokat a népeket, amelyek majd rá fognak jönni arra, hogy milyen súlyos igazságtalanságot követtek el nemzetünkön, vagy pedig meg fogja bosszulni vassal és vérrel, hogy ha nem fog hatni az igazság szava. Mert megtanultuk a történelemből, hogy nemzetek vassal és vérrel támadnak fel újra. (…)”

A felszólalások után következett a szavazás: a közgyűlés egyhangúan tiltakozását fejezte ki a trianoni békeszerződés ellen, és nagy szótöbbséggel elhatározta, hogy a békeszerződés revíziója érdekében felterjesztéssel fordul a Népszövetséghez. Elfogadták továbbá Wolff Károly azon javaslatát is, hogy a közgyűlés mondjon köszönetet Lord Rothermere-nek a revízió érdekében kifejtett működéséért. Peyer Károly indítványának azt a részét, amelyik belpolitikai reformokat kívánt volna kapcsolni ehhez a kérdéshez, a közgyűlés nem fogadta el. 
A szavazás a közgyűlés tagjai elénekelték a Magyar Hiszekegyet, majd az elnöklő Ripka Ferenc főpolgármester az ülést berekesztette. A rendkívüli ülés alapján elmondható, hogy valamennyi városházi képviselőcsoport, a többség, illetve a bal- és a jobboldali ellenzék is – ahogy nyilván a főváros egész társadalma – egyaránt reménykedett a trianoni békeszerződés valamiféle, többnyire békés felülvizsgálatában. Azt már csak a későbbi események ismeretében jelenthetjük ki, hogy nemcsak a megszavazott felterjesztés nem ért el eredményt, hanem a tartós határmódosításra irányuló elképzelések sem valósulhattak meg, hiába állt mögötte az egész magyar társadalom.