Érdekesség, hogy az uralkodóknak járó temetési ceremónia rituáléja mennyire újjáéledt a 19. században. A „nemzet halottjait”, akiket az egész ország gyászolt, ugyanis hasonlóan gazdag végtisztességben részesítették. „A 19. század végi Magyarországon – állapítja meg Lakner Judit – a »nagy emberek« temetése a politika műfajához tartozott… A kisajátítási ceremónia a temetés volt. Kossuth temetése a nemzet apoteózisává vált a Függetlenségi Párt ceremóniamesteri közreműködésével, Deák Ferencé pedig – a kormánypárt rendezésében – a dualizmus apoteózisa volt.”[1] De nemcsak a neves politikusok temetését rendezték nagy pompával, hanem olyan jelentős íróink, költőink és művészeink temetését is, mint Ady Endre, Arany János, Blaha Lujza, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Munkácsy Mihály, Prielle Kornélia és Zichy Mihály. E gyászünnepségek teatralitása szinte a színházi produkciókra emlékeztetett. A népünnepségek keretében lezajlódó gyászszertartás a meghökkentésre és a látványosságra törekedett: „Deák Ferencnek még csak egy kocsi szállította a koporsó után a koszorúkat, Jókai temetésén már tizennyolc.”[2] A legnagyobb és legemlékezetesebb temetési menete azonban kétségkívül a magyar forradalom és szabadságharc vezéralakjának, Kossuth Lajosnak volt, aki 1894. március 20-án este 11 órakor hunyt el Torinóban. Holttestét március 30-án hozták Budapestre nejének és lányának hamvaival együtt, és azokat a Magyar Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában ravatalozták fel. 1894. április 1-jén félmillió ember kísérte őket utolsó útjukra a Kerepesi temetőbe.
Krúdy Gyula a „A holt Kossuth Pesten” című írásában említi, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia lakói két nevezetes temetést láttak: Kossuth Lajosét és Ferenc Józsefét. Kossuth temetésén azonban sokkal többen voltak, az volt a ritka ember, aki nem jött el. „Százezrek és százezrek szállták meg az utcákat, mert hiszen előre kihirdették, mely útvonalon viszik Kossuthot a temetőbe. A Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton át a Kerepesi útra és onnan a temetőbe, ahol már felállították Kossuth fekete márványból való, de ideiglenesnek mondott kriptáját, a Deák-mauzóleum közelében.”[3] Kossuth Lajos temetése országos megmozdulás volt, hiába tiltotta meg Ferenc József a nemzeti gyászt. Kossuth koporsója felett Jókai Mór, Herman Ottó és Horánszky Nándor mondott búcsúbeszédet.
A temetésről sokan számot adtak akkoriban. Most idézzük meg Benedek Elek kisfiának, az akkor kilencéves Marcellnek a naplójába írt emlékeit, akinek ablaka alatt haladt el Kossuth Lajos temetési menete:
„1894. április.
Sokáig nem nyitottalak ki, kedves naplóm! Izgalmas napokat éltünk át. Kossuth temetésére készült az ország. Hazahozták, feleségének és leányának holttestével együtt. A gyáva kormány nem merte érdemeit törvénybe iktatni! Mindennap sokszor szaladtunk az ablakhoz: jönnek a tüntetők! Abcugolták a gyáva minisztereket, az aljas kormánypártot. Közben az újságok leírták a szent holttesteket hozó vonat utazását. Mindenütt lelkes tömegek tódultak az állomásokra és virággal halmozták el a vonatot. Csak Ausztriában zárták el a közönség elől! Igen, Ferencz József holtában is retteg nagy ellenfelétől! Nem látja be, hogy neki használna legtöbbet, ha koszorút küldene ravatalára! De jól van ez így, csak táplálja tovább gyűlöletünket az elnyomó Habsburgok ellen!
A város tele fekete zászlóval és drapériával. Velünk szemközt a New York-palota hatalmas oszlopait egészen feketébe vonták. A mi erkélyünkről is leng a gyászlobogó. A temetés napján, március 31-én, már reggel az egész család az ablakokba telepedett. Rokonok is jöttek, hogy tőlünk nézzék, mert a menet az Erzsébet körúton vonul végig. Idegenek pénzért akartak ablakot bérelni nálunk, de ablak helyett ajtót mutattunk nekik.
Óh, ha le tudnám írni ezt a menetet, a koszorús kocsikat, a halottaskocsi nyomában vonuló tömeget! Körülöttem sokat beszéltek arról, kik voltak a politikusok és egyéb nagyurak közül, akik gyáván megszöktek a temetés elől! Mit bántam én! Jöttek, tizenhatos sorokban, a körút egész szélességében, órákon és órákon keresztül, az egyszerű emberek, az ország népe! Férfiak, nők lassú, méltóságos lépésekkel, komoly, megilletődött arcok, sok Kossuth-szakáll, csupa fekete ruha, fekete kendő, táblák, alföldi, dunántúli, felvidéki, erdélyi falvak, városok nevével, néha megrekedt a menet, de ekkor sem bomlott fel, a csöndet egy hang sem törte meg, gyász ült arcokon, ruhákon, szívekben! Talán dac is, hiszen a hivatalos urak bizonyosan nem örültek annak, hogy az egész ország népe fölkerekedik, Pestre zarándokol és megszégyeníti őket hitvány megalkuvásukért, gyáva elsomfordálásukért! Nem mozdultunk az ablaktól, étlen-szomjan vártuk meg mindnyájan, hogy a menet vége is bekanyarodjék a Kerepesi útra. Amikor eltűnt szemünk elől, Édesapa odalépett hozzám, könnyes szemmel tette kezét a vállamra és azt mondta:
– Jegyezd meg ezt a napot, édes fiam, elmondhatod, hogy szemtől-szembe láttad a magyar nemzetet.”[4]
Csiffáry Gabriella
[1] Lakner Judit 1993: Halál a századfordulón. História–MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 26.
[2] Uo. 27.
[3] Krúdy Gyula 1976: A holt Kossuth Pesten. In: Krúdy Gyula: Kossuth fia. Magvető, Budapest, 78.
[4] Benedek Marcell 1965: Naplómat olvasom. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 15–16.
