Levéltárunk őrizetében található egy 264 fotót tartalmazó I. világháborús album, ami Szilvay Gyula főhadnagy nevéhez fűződik, aki a keleti fronton, a Magyar Királyi Szegedi 5. Honvéd (és Népfölkelő) Gyalogezredben teljesített szolgálatot 1915 őszétől 1918 tavaszáig. A felvételek jórészt az ő háborús pályaképét tükrözik, a gyalogezred állomáshelyeinek eseményeit mutatják be. Hagyatékában fennmaradtak továbbá a VI. zászlóalj feljegyzései, amelyek 1914. október 9-től 1918 március 4-ig kísérik részletesen végig a zászlóalj történetét.

Szilvay a háborús évek alatt az orosz fronton szolgált, többnyire Dél- és Észak-Bukovinában, de Kárpátalján, Galíciában és Máramarosban is járt zászlóaljával. Hogy ki, vagy kik készíthették az albumban található felvételeket, nem mindig lehet tudni. Néhány felvételről azonban kiderült, hogy azokat Szilvay egyik katonatársa, Lehotkay István készítette, akinek hagyatéka, a sors különös játéka folytán, szintén levéltárunkba került. Lehotkay, aki civilben a poprádi papírgyár műszaki vezetője volt, 1917-ben került a hadosztályhoz. Páratlanul gazdag hagyatékában fotók is találhatók, amiket a keleti fronton készített 1915–1918 között, s néhány közülük egyezik az albumban található felvételekkel.

A frontvonalban, a harctereken a katonák lelki gondozásához szervesen hozzátartozott a tábori istentisztelet és a katonák gyónása – a halál árnyékában ez természetes volt. Szilvay Gyula 176 levelet írt menyasszonyához, melyekben számtalanszor utalt a katonák közös istentiszteletére és a tábori lelkészek önfeláldozó munkájára. Az ezredüknél szolgáló egyik tábori lelkész Hédly Jeromos Ferenc ferences házfőnök volt, aki 1915-től 1918-ig teljesített szolgálatot a keleti fronton. A másik feltehetően Bartos István volt, aki 1917-től látta el ezt a feladatot. Szilvay egy 1918. március 9-én kelt levelében, amit a bukovinai Hadikfalváról írt, ekképpen írt erről: „Ma is voltam templomban; holnap a papunk a szabadban fog misézni. Nagyon impozánsnak ígérkezik, mert a három teljes zászlóalj együtt van itt, s egyszerre fognak részt venni a szt misén. Cigányzene nem fogja kísérni a kórus énekét…”

Egy harctéri tábori mise pillanatait idézi fel egy ismeretlen tartalékos tiszt: „Megható az istentisztelet a harcmezőn. Az oltárt – ha lehet – a bakák felvirágozzák, feldíszítik lelkük ízlése és hite szerint. Van olyan katona, aki az oltárdíszítéshez úgy járul hozzá, hogy a Szűz Mária-kép alá felfüggeszti az arany és ezüst vitézségi érmeit. A pap födetlen fővel, dacolva széllel és hóval, prédikál – hangja ércesen zeng, mint bizalmat keltő remény. Tömjén nincs s bizonyos, hogy a parvenü itt csúnyán megbotránkozna, lehet-e istent imádni templom és tömjén nélkül? A tábori pap kétszeresen is jó pásztorunk ilyenkor, ő közvetíti a hálánkat, érzelmünket, alázkodásunkat az Istenhez. […] Amikor azt mondja: a hazáért – már dobban a szívünk, s nem félünk, s az erős katonából síró gyermek lesz, bizony – nem a templomban sírnak a keresztények, hanem a harctéren az istentisztelet alatt a katonák.”

(Közölve: Ima a tűzben.  Délmagyarország 1915. január 24. 7.)

Csiffáry Gabriella