Az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg az 1949. évi 26. törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt 7 addig önálló várost várost (Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota, Újpest) és 16 nagyközséget (Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár). Budapest azóta létezik a mai határai között. Nagy-Budapest létrehozása nyilvánvalóan a Rákosi nevével fémjelzett diktatúra berendezkedésének egyik állomása volt. Az addig is nagy beépítetlen, vagy lazán beépített területekkel rendelkező főváros kiterjedése ezzel több mint kétszeresére, 207 km²-ről 525 km²-re nőtt. „Kis-Budapest” 1 millió 058 ezer fős lakosságát 531 ezer fővel gyarapította a „második városegyesítés”.

Régóta megjelent, és napjainkban is rendre felbukkan olyan megítélés, mely szerint Nagy-Budapest mai formájában a Rákosi-rendszer megalomán alkotása, politikai indítékból, a szakmai szempontokat felülírva csatoltak olyan területeket is Budapesthez, amelyek arra „még nem értek meg”. Létezik olyan vélemény is, mely szerint a Kommunista Párt az 1947. augusztus 31-én tartott országgyűlési választások eredményei nyomán “határozta el” Nagy-Budapest létrehozását, mivel a főváros és a peremövezet szavazatait összegezve Nagy-Budapesten a két munkáspárt együttesen abszolút többséget ért volna el. A pártapparátusban valóban készültek ilyen számítások, de nincs jele annak, hogy a pártküzdelmek időszakában ezek döntést, vagy akár komoly döntés előkészítést idéztek volna elő. Erre csak a többpártrendszer felszámolásának, az első egypárti, „népfrontos” választás előkészítésének szakaszában került sor. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága 1949. február 9-én hozott elvi határozatot a kérdésről, s a párt berkeiben csak ezt követően kezdődtek meg a konkrét előkészületek, ekkor került napirendre a főváros új területének – azaz a becsatolandó települések körének – meghatározása is.

A Titkárság által kijelölt előkészítő bizottság a városrendezési szempontok és a kerületi beosztás elveinek kidolgozásával Preisich Gábor építészt bízta meg, akinek irányításával több éves munka eredményeként 1948-ban befejezték Nagy-Budapest általános rendezési tervének (ÁRT) kidolgozását. Ez a terv olyan település-szerkezetet vázolt fel, amelyben a már sűrűn beépített belterület (Pesten a Dózsa György út – Orczy út – Haller utca vonaláig) zárt egység, amelyet a külső városrészektől Dunától–Dunáig terjedő zöld gyűrű választ el, és megakadályozza a város további terjeszkedését. A zöldgyűrű létező elemek – Városliget, a lóversenytér, Kerepesi temető, Népliget – alapjain, ezek összekötésével képződött volna. Ezen a gyűrűn kívül pedig laza, kertvárosias településekbe ágyazottan helyezkedtek volna el a helyi központok, mely szerepre a külső kerületek és a peremvárosok már meglévő központjait jelölték ki. Azaz nagy lakótelepek – később megvalósult – telepítését a városhatár közelébe éppúgy kizárták volna, mint a peremvárosi kerületközpontok ilyen jellegű átépítését. Ugyanakkor jelentős népességgyarapodást vetített előre a terv a kimondottan kertvárosias fejlesztésre szánt Csillaghegyen, Pesthidegkúton, Albertfalván, Budatétényben, Mátyásföldön, a Rákos-menti településeken.

Preisich Gábor 1949. április 5-én készítette el a becsatolandó településekre, a főváros új határának megállapítására vonatkozó javaslatát, mely – az ÁRT-ben rögzített állásponttal is összhangban – már megegyezett a későbbi végeredménnyel: azoknak a településeknek a csatolására tett javaslatot, amelyek 1950. január 1-től valóban Budapest részei lettek. Indoklásában leszögezte: „Nemcsak abból kellett kiindulni, hogy milyen területek állnak egymással szorosabb kapcsolatban, hanem azt is figyelembe kellett venni, hogy a kijelölt területek a város növekvő létszámának elegendő területet adjanak, úgy lakó-, mint ipari és zöldterületek vonatkozásában.” A kérdés Preisich javaslatának megfelelően dőlt el, attól csupán egy vonatkozásban tértek el: Preisich Békásmegyerből eredetileg csak Csillaghegy becsatolását javasolta, és a falusias településmagot kívül hagyta volna.

A fővároshoz csatolandó települések körének megállapítását egyébként Magyary Zoltán és az általa vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet már az 1940/41-ben elvégezte az akkori városvezetés megbízásából, a városkörnyék több éves részletes felmérése alapján. Preisichékétől teljesen eltérő szempontú, főleg igazgatás-szervezési megfontolásokat előtérbe helyező tervezete csak annyiban tért el Preisichnek a becsatolandó területre vonatkozó javaslatától, hogy magában foglalta még Vecsést, Budakeszit, a Szentendrei-sziget déli csúcsát, ahol a vízművek kútjai voltak, valamint Nagykovácsi és Solymár területéből leválasztandó kisebb részeket.

Az tehát egyértelműen cáfolható, hogy a városhatár kiterjesztésének ne lett volna kellő szakmai megalapozása. Nem ez volt az oka annak, hogy Nagy-Budapest nem vált egyértelmű sikertörténetté. Azonban a belső kerületeket és a becsatolt településeket teljesen uniformizáltan kezelő igazgatási konstrukció és a pártállam által irányított utasításos tervgazdaság intézményi környezete, amelyben mindez működni kényszerült, nem felelt meg sem a régi főváros, sem az új „peremkerületek” adottságainak és szükségleteinek.