Simon Katalin: Kórházból fogadó
Az ismeretlen tabáni járványkórházak nyomában

Az elmúlt félév eseményei alapján láthattuk, hogy a nagyobb, hosszabb ideig tartó járványok idején manapság is szükséges ideiglenes, speciális kórházak létesítése, s nem volt ez másképp a 18. században sem. A modern mobilkórházak a veszély elmúltával könnyen elbonthatók, mi lett azonban az egykori járványkórházak sorsa? Az alábbi írásban a 18. századi tabáni járványkórházak utóéletébe nyerhetünk bepillantást.

A 18. századi budaiak életében két nagy pestisjárvány volt emlékezetes: az 1709–1710-es és az 1738–1740-es. Mindkét esetben létesítettek a Tabán szélén, a város belterületének határát képező területen egy-egy járványkórházat, úgynevezett lazarétumot vagy ahogy a német kortársak nevezték: Lazarettet. A választás járványügyi szempontból ideális volt, hiszen a Gellért-hegy déli oldala – a városi Rudas fürdő alatti keskeny, fokozatosan beépülő Duna-parti sávot leszámítva – egyrészt kellőképpen elkülönült az egyébként sűrűn lakott Rácvárostól, másrészt a folyó közelsége lehetővé tette a betegek vízi úton történő szállítását is.
Az első tabáni pestislazarétumot 1709 októberében nyitották meg. A járvány elmúltával a város tanácsa úgy döntött, nem bontja le az épületet, hanem ideiglenes polgári kórházzá alakította át. Ugyanekkor a Gellért-hegy délkeleti aljában ezzel egy kicsi, ám annál érdekesebb komplexum alakult ki: itt volt az egykori lazarétum mellett a Gellért fürdő elődje, az iszapjáról Sárosnak, németül pedig a Gellért-hegyről (Blocksberg) Blockbadnak nevezett városi fürdő, mellette a pestisjárványban elhunytak kicsiny temetője, benne az 1720-as évektől 18. század végi felszámolásáig a leginkább fürdővendégek által látogatott Szeplőtelen Fogantatás-kápolna (az alapító, Stražemani János bosnyák ferences szerzetes 1723 és 1727 között szolgált a Vízivárosban). Végül, de nem utolsósorban a város egyik vámházát is itt emelték, a Budaörs felé vezető országút elején.
Ezekhez az épületekhez „csatlakozott” a következő nagy pestisjárvány idején, 1739-re felépített új járványkórház. Míg a másik lazarétum ekkor is egészségügyi funkciókat töltött be, a második járványkórháznak viszonylag hamar új szerepet talált Buda tanácsa: pontosan nem tudni, mikor, de valószínűleg röviddel a járvány lecsengését követően átalakították, és városi fogadóként használták. 1745-ben már a „Gellért-hegy alatti Lazarétum fogadó” (Lazareth würths-haus unter dem Plocks-berg) haszonbérbe adásáról olvashatunk. Mivel a bérletet általában három évre kötötték – és ennek megfelelően legközelebb 1748-ban találkozunk a fogadóval kapcsolatos új bérleti bejegyzéssel a város tanácsülési jegyzőkönyveiben – feltételezhető, hogy az épületet akár már 1742 körül fogadóként üzemeltették. A Lazarétumot „második városi fogadónak” is nevezték, mivel ugyanebben az időszakban, 1742-től üzemelték be ismét a Vízivárosban a Zöld Szőlőfürt fogadót (miután az épületben azelőtt működő városi sörház fölöslegesnek bizonyult; a mai Fő utca 68. helyén állt). A tabáni lazarétum átalakítása több szempontból is jó ötlet volt Buda tanácsa részéről: egyrészt a Budaörs felé vezető országút miatt számíthattak az átutazók betérésére, másrészt ezáltal a Sáros fürdő vendégeinek étkeztetését, elhelyezését is megoldották, hasonlóan a többi budai fürdőhöz.
Az egyes épületek pontos elhelyezkedését Buda jegyzője, Johann E. Ferdinand Miller Epitome vicissitudinum… című, 1760-ban megjelent kötetéből és a hozzá készült, Johann Philipp Binder-féle térképmellékletből ismerjük. Eszerint a Gellért-hegy déli oldalán a hegy és a folyó közötti épületsort a Sáros fürdő viszonylag nagy épülete zárta le, ezt követte tovább haladva a pestistemető és a kis kápolna, majd az első lazarétum kicsiny, téglány alakú épülete, végül a kötet írásakor már fogadóként használt második lazarétum nagyobb épülettömbje.

Mi lett a két lazarétum sorsa? Az első a 18-19. század fordulójára valószínűleg eléggé leromlott állapotba kerülhetett, 1810-ben a tanács a városi hóhér számára biztosított benne lakhelyet, aki az Országútról költözött át a Tabánba (előző lakhelye a mai Bimbó út és Keleti Károly utca sarkán állt). A második lazarétum, azaz a fogadó története összefonódott a Sáros fürdőével, a 19. századra rendszerint a fürdő bérlői üzemeltették a fogadót is. A 18. század végén ez két szobát és egy pincét jelentett a bérlő számára, majd 1789-ben Buda sokat foglalkoztatott ácsmestere, Johann Caspar Reischl készített hozzá bővítési tervet. A 19. században külön csapszék, konyha, kamra tartozott a fogadó „többi helyiségéhez”, és természetesen egy pince, ahol a város által kimérésre engedélyezett bort és sört tárolták. A Rácváros déli peremének „egészségügyi” jellege azonban nem tűnt el, még 1793-ban új épületet emeltek a Sáros fürdő déli szomszédságában, ahol a vízivárosi katonai kórház fiókintézménye működött, s ahol május és szeptember között Pestről és Budáról érkezett beteg katonákat kezeltek fürdőkúrával, telente pedig kaszárnyaként funkcionált.