BEKÖSZÖNTŐ

Mi, levéltárosok, levéltári munkatársak gyakran szembesülünk azzal, hogy a közvéleményben meglehetősen téves kép él arról, hogy mi folyik a levéltárban, mit is csinál egy levéltáros. A filmekben, könyvekben megjelenő levéltároskép – közismert a poros papírok közt élő, a világtól elrugaszkodott, köpenyes tudós figurája – meglehetősen távol áll a valóságtól. Tapasztalataink szerint még azok a történész kutatók sem értik egészen, milyen feladatotokat kell egy levéltárosnak ellátnia, akik járnak levéltárba, pedig a kutatott iratanyag tartalmát jobban ismerik, mint az őket kiszolgáló levéltáros. A most fennálló veszélyhelyzet különösen indokolttá teszi, hogy egy sorozat keretében bemutassuk, hogyan működik ezekben a hetekben Budapest Főváros Levéltára, amely ugyan kényszerűen, átmenetileg bezárta kapuit a kutatók és ügyfelek előtt, munkatársai azonban otthon sem pihennek. 

A „home office” üzemmód természetesen minket is váratlanul ért, s nem tudtunk minden, erre az évre tervezett tevékenységet továbbvinni: olykor kényszerű megoldásokhoz kellett nyúlnunk, s olyan munkákat vettünk elő, amelyek „normál üzemben” csak 1-2 év múlva kerülnének sorra. Jelen írásunkban igyekszünk közérthetően tájékoztatást adni ezen munkálatok eredményeiről, értelméről, illetve hasznáról a beiratkozott és reménybeli levéltárhasználók számára.  

Nagy Sándor – Sarusi Kiss Béla: A Budapesti Népbíróság iratainak elektronikus rendezése

A Budapesti Népbíróság tevékenysége – a háborús bűnösök ellen 1945 és 1949 között lefolytatott eljárások kapcsán – aránylag jól ismert a szélesebb közvélemény előtt is. Az azonban már kevésbé köztudott, hogy a Népbíróság iratanyaga hogyan őrződött meg, és később hogyan került levéltárba, konkrétan Budapest Főváros Levéltárába. Fontos bemutatni azt is, hogy mikor kik férhettek hozzá az iratokhoz, milyen kutatási lehetőségek álltak és állnak a történészek rendelkezésére, amelyek segítségével alakíthatják a magyar történelem egyik sokat vitatott, de vitathatatlanul sorsdöntő korszakáról alkotott képünket. Ezeken keresztül válik érthetővé, hogyan kapcsolódhat össze a történész értelmező munkája egy merőben technikai jellegű vagy technikai jellegűnek tűnő irattári–levéltári kezelési folyamattal.

A háborút követő népbíráskodás befejeztével a keletkező iratokat a kiépülő kommunista hatalom begyűjtötte a bírósági irattárakból: az ötvenes években egy, a Munkásmozgalmi Intézetben fedésben dolgozó külön ÁVH-s osztály végezte ezt a feladatot. A beszállításokkal kapcsolatos döntés hátteréről a mai napig nem kerültek elő írásos dokumentumok, az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem a hatalom számára kétségtelenül kínos, részben törvénytelen eljárások nyomainak eltüntetése, vagy az iratanyag közvetlen politikai ellenőrzése volt a cél, hanem annak további „hasznosítása”. A peres iratokban található információkat a diktatúra titkosszolgálata az információgyűjtés, a kompromittálás és az érintettek megzsarolása végett folyamatosan felhasználta. 

A Budapesti Népbíróság iratanyagának első része az 1970-es években került Budapest Főváros Levéltárába (illetve az akkori Fővárosi Levéltárba). Az első beszállítás anyaga, bár az még csak a kisebb jelentőségű ügyeket érintette, kizárólag a „kiválasztott”, privilegizált kutatók számára volt hozzáférhető; azt még a levéltáron belül is külön elzárva kezelte egy megbízható kolléga, „H. elvtárs”. Az iratokat a Belügyminisztérium (BM) engedélyével kutathatták, azok egyszerű érdeklődők számára nem voltak megismerhetők. A jelentősebb, még „élő” vagy potenciálisan felhasználható peres akták további másfél-két évtizeden át a BM őrizetében maradtak. Ezt bizonyítja, hogy amikor a rendszerváltás idején a következő irategyüttest átvette a levéltár, akkor azt a BM III. Főcsoportfőnökség operatív nyilvántartást végző részlegéről szállították a levéltárba, bár hivatalosan úgy „papírozták le”, mintha a Fővárosi Bíróság lett volna az átadó szerv. 

A rendszerváltást követően az iratanyag természetesen kutathatóvá vált, ugyanakkor annak fizikai állapota, kiemelkedő történeti értéke és fokozott használata azonnal felvetett bizonyos levéltári állományvédelmi problémákat. A BM-től érkező aktákat előzőleg különös gonddal kezelték, az iratborítékokban található iratokat szovjet mintára egybefűzték (az iratokat átlyukasztották, zsineggel összefűzték, illetve, ahol a papírszélek rongyosak és gyűröttek voltak celluxszal „megerősítették”). Ez ugyan mutatja, hogy szorgosan és folyamatosan dolgoztak az anyaggal, de azt is, hogy nem volt az állományban olyan levéltáros vagy állományvédelmi szakember, aki a lyukasztót és a celluxot eltanácsolta volna az eszköztárból. A mechanikai sérülések megszűntetése a levéltári rendezés során ugyan viszonylag egyszerűen megoldható, ám a műanyag ragasztó eltávolítására úgy, hogy az iratban található információk ne sérüljenek, nincs megoldás. Ez azért baj, mert a cellux egyszerűen feloldja, szétmarja a papírt, és a papírra írt vagy gépelt szövegrészek „átvándorolnak” a ragasztó felületére.

Nem maradt más megoldás, mint az iratok „sokszorosítása”, a reprográfia, amire a kilencvenes években egyetlen megoldás létezett: a mikrofilmezés. Ez azonban újabb feladat elé állította a levéltárosokat. Az iratok egy része ugyan rendezve volt, ezeket csak ellenőrizni kellett, másik része azonban az aktán belül összekeveredett, amit sorba rakást követően vasalni, ragasztani (most már papírbarát, de drága technológiával) és számozni kellett. 

A rendezésre két okból volt szükség. Először is, mert bár az eredeti iratot kézbe véve a papír tulajdonságai, színe és mérete már önmagában megmutatja a tartalmilag összetartozó oldalakat és iratdarabokat, de mindez a mikrofilm fekete-fehér képén nem látszik, így a felvételezés nyomán a nem kellő gonddal rendezett ügyiratról kezelhetetlen, zavaros „képmassza” keletkezik. A másik ok az, hogy a felvételezést végző kamera a gyűrött, szakadozott iraton „elrejtett” információkat természetesen nem képes felismerni, azt előtte láthatóvá kell tenni. A rendezés ugyanakkor rendkívül igényes, monoton és hosszadalmas munka. A munkaráfordítás arányát úgy lehet érzékeltetni, hogy amíg egy felvétel elkészítéséhez egy egységnyi, addig az előkészítéshez 3-4 egységnyi munkaidő szükséges. Így érthető meg, hogy a több száz folyóméternyi népbírósági iratanyag rendezése hozzávetőleg egy évtizedig húzódott.

Habár az anyagról biztonsági másolat készült, ami a papíralapú eredeti sérülése esetén is megőrizhette az iratok által hordozott információt, mindez a használat módján mit sem változtatott. Az elkészült mikrofilmtekercseket a kutatók gyakorlatilag nem kaphatták meg, hiszen a tekercsenként mintegy 2500 felvétel válogatás nélkül tartalmazhatott jogszabály által védett személyes adatokat. A jogi problémára a legtöbbször még a kutatás tudományos céljának hivatalos igazolása (támogatói állásfoglalás bemutatása) sem jelentett megoldást.

Mindaddig tovább folytatódott tehát a népbírósági perek papíralapon történő kiadásának levéltári gyakorlata, amíg 2010 körül meg nem jelent a színen egy újnak számító technológia, amely révén a mikrofilmtekercsek felvételei digitális képfájlokká alakíthatók. Ezzel megvalósíthatóvá vált a tekercshordozó fizikai fogságából „kiszabadított” képek ügyenként történő archiválása és mozgatása. Az Elektronikus Levéltár projekt keretében 2013 folyamán beszerzett és rendszerbe állított mikrofilm-digitalizáló berendezések és tárhelykapacitás-bővítés biztosította a munka technikai hátterét.

A levéltár állományvédelmi kollégái gyorsan és hatékonyan digitalizálták a Budapesti Népbíróság anyagáról felvett mikrofilmtekercseket. A munka 2015-ben lezárult, s ezzel lehetővé, egyúttal – a használat szempontjából – tanácsossá vált a tekercsenként eltárolt digitális képállomány ügyekre bontásának (ún. „mappásításnak”) megkezdése. A digitális tekercs-mappákból ugyanis kutatói vagy ügyfeles kérés esetén másolatokat csak úgy tudunk előállítani, ha a képsorozaton belül meghatározzuk a keresett ügy első és utolsó felvételét, majd másoljuk a megfelelő szekvenciát. Bár megvizsgáltuk a „mappásítás” automatizálásának lehetőségét, hamar kiderült, hogy nincs más megoldás, mint a „virtuális rendezés”. Ennek során az egyes ügyiratok képeit egyenként megnyitjuk, illetve megvizsgáljuk (ellenőrizve a digitalizálás minőségét), majd az ügyenként létrehozott mappákba helyezzük. A létrehozott könyvtárszerkezet immár tökéletesen megfeleltethető a levéltári anyag logikai rendjének (fond/állag, évfolyam, ügy), így az archivált állományból könnyen és gyorsan kikereshetők és kiadhatók (tárhelyre másolhatók) lesznek a kutatók és ügyfelek által kívánt ügyek vagy ügycsoportok. 

A népbírósági digitális rendezési munkának kétségtelenül új lendületet adott a járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzet, amely a levéltár munkatársait home office-tevékenységre szorította. A „mappásítás” ugyanis nem igényel munkahelyi infrastruktúrát – elvégzéséhez elegendő egy adathordozó (pendrive vagy külső merevlemez), egy otthoni személyi számítógép, valamint egy azon telepített egyszerű képnézegető-képszerkesztő program, amelynek segítségével a munkafolyamat legnagyobb része (eltekintve a kezdő- és a végponttól, vagyis a másolástól, valamint a végleges archiválástól) otthon is elvégezhető.

A járványhelyzet előtt, 2019 végén a népbírósági iratanyag ilyen értelemben vett feldolgozása, a korábban több évig húzódó digitális rendezés eredményeként, az 1946-os irattári évfolyamnál tartott. A veszélyhelyzet azonban – a gyűjtőterületi, a (papíralapú, helyhez kötött) rendezési és segédletkészítési, a kutató- és ügyfélszolgálati és az állományvédelmi feladatok kényszerű feladása miatt – lehetőséget adott a rendelkezésre álló munkaerő koncentrált felhasználására, aminek köszönhetően immár heteken belül végezni tudunk a munkával, s így a levéltár megnyitása után a Budapesti Népbíróság teljes iratanyaga digitális formában áll a kutatók és az ügyfelek szolgálatára. 

Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a népbírósági perek eredeti (papíralapú) iratai a jövőben teljesen védve lesznek az anyagmozgatással és a kutatással óhatatlanul együttjáró fizikai sérülésektől. A feladat teljesítése ugyanakkor felveti annak (a hatályos adatvédelmi korlátozások miatt: meglehetősen távoli) jövőbeli lehetőségét is, hogy az érdeklődők – történészek vagy egyszerű állampolgárok – a népbírósági ügyekhez ne csupán a levéltár kutatótermében, kutatói tárhelyen férjenek hozzá, hanem internetes publikációt követően, külön adminisztráció nélkül, akár otthonról, a levéltári nyitvatartástól függetlenül is. 

Meggyőződésünk, hogy a levéltári kutatás utóbbi fél évszázadban lezajlott – bizonyára a fentebb előadottakból is érzékelhető – politikai–jogi „felszabadítása” mellett a mindennapos, a politikai döntéshozók és a közvélemény szemében jelentéktelennek tűnő levéltári feldolgozó munka, a kutatás módjának megváltozása is hozzájárulhat a levéltári iratanyag intenzívebb használatához, s a kutatás demokratizálódásán keresztül a múlt megismeréséhez, értelmezésének „megbízhatóbbá”, a különböző interpretációk ellenőrizhetővé tételéhez.